– Hogyan készül az egyházmegye erre az alkalomra?

– Úgy érzem, hogy jól felkészült jelöltek várnak a szentelésre. Tudnunk kell, hogy az Egyház kétféleképpen szolgáltatja ki a diakonátus szentségét. A papszentelésre készülőknek átmeneti küldetésként, vagy pedig állandó szolgálatként. Nős és nőtlen emberek egyaránt felvehetik ezt a szentséget, de nős férfiak esetében harmincöt évnél idősebbnek kell lenniük. Vagyis megállapodott, családos emberekről van szó, akik szilárd egzisztenciát teremtettek már, akik tapasztalatokat szereztek, akik benne állnak a világi élet szövedékében, és ebből nem is kívánnak kilépni.

– Milyen helyzete, milyen szerepe van ma az állandó diakonátusnak az Egyházban?

– A kereszténység legkorábbi időszakától megjelenik – nemcsak feladatként, de mint elnevezés is – mind az episzkoposz, mind a presbiter, mind a diakónus. Az évszázadok során a diakónus nem átmeneti, hanem állandó szolgálat volt. Ők foglalkoztak az egyházak anyagi ügyeivel, a szociális szolgálat megszervezésével, a szegények ellátásával. Szép vértanútörténeteket ismerünk a korai időszakból, melyekben a diakónus az Egyház kincseit firtató kérdésre úgy válaszol, hogy egyszerűen csak rámutat a szegényekre, jelezve, hogy ők az Egyház igazi kincsei. A diakónusnak a liturgiában is megvolt a szerepe, beleértve az igehirdetést is, hiszen az Apostolok cselekedeteiben István diakónusról azt olvassuk, hogy megválaszol azoknak, akik ellentmondanak neki, és hirdeti a Feltámadott örömhírét; Fülöp diakónus pedig megtéríti az etióp udvarnokot, magyarázva a Szentírást. Vagyis az ige- és az oltárszolgálat, valamint a szegények szolgálata egyaránt hozzátartozik a diakónus feladataihoz.

– A Didascalia Apostolorum azt írja, hogy a diakónus a püspök füle, szeme és szája az Egyházban, míg manapság az állandó diakónus inkább a plébániához kötődik…

– A 3. században még nem terjedt el a plébániai rendszer. Évszázadokon át nagy kérdés volt, hogy miként lehet a falvakban megtérő hívők lelkipásztori ellátásáról gondoskodni.

A városokban ott volt a püspök, akit a presbiterek közössége vett körül. De mi legyen a falvak népével? Az egyik megoldás az volt, hogy szenteljenek egy püspököt, aki a városi püspök megbízottjaként körbejár ezeken a területeken. A másik lehetőség az volt, hogy diakónusok kerüljenek a falvakba, és ők fogják egybe a közösségeket. Ennek a modellnek az emlékeit őrzik a római templomok, amelyeket diakóniának neveznek. Hamar kiderült, hogy nem ez az ideális megoldás, hiszen a diakónusok szentmisét nem mutathattak be. Ezért küldött végül az Egyház a falvakba papokat. Azért volt nehéz erre a megoldásra jutni, mert addig a presbiterek elsősorban mint a püspököt körülvevő közösség jelentek meg az Egyház életében. Később ezt a közösségi jelleget szolgálták az egyházmegyei zsinatok. Ebben az összefüggésben megváltozott a diakónusok szerepe, fokozatosan csökkent a jelentőségük – átmeneti életállapot lett belőle. Ez változott meg a II. vatikáni zsinat után, amikor VI. Pál pápa kiadta rendelkezéseit.

– Ez a szolgálat ma a világon mindenhol ugyanazokkal a kötelezettségekkel és felhatalmazással jár?

– Természetesen az egyes részegyházak esetében a konk­rét tisztségektől függően máshova kerülhet a súlypont. Amikor a városmisszió során Párizsban voltunk, Jean-Marie Lustiger bíboros bemutatta azt a mintegy százötven állandó diakónust is, akik a párizsi egyházmegyében működnek. A jelentős létszám ellenére Lustiger bíboros elmondta, hogy ők is keresik még ennek a küldetésnek az identitását. A gyakorlati életben azt látjuk, többnyire hétvégeken vagy szabadidejükben tudnak az állandó diakónusok rendelkezésre állni, hiszen van civil munkahelyük és családjuk is. Komoly elköteleződést igényel, nem véletlen tehát, hogy az egyházi előírás szerint a feleséget is meg kell kérdezni, egyetért-e férjének a szolgálatvállalásával.

– Mi az a jellegzetesség, ami megkülönbözteti az állandó diakónust attól, akit nem szenteltek fel?

– A II. vatikáni zsinat az egyházi hagyományra támaszkodva tanítja, hogy a diakonátus szentség és nem csak szentelmény, mint a hajdani kisebb rendek. Vagyis Krisztus Urunk által rendelt szent jel, melyhez az Ő ígéretének megfelelő szentségi kegyelem járul. Tehát egy kegyelmi többlettel rendelkezik. Természetesen az Egyház életében való szerepvállalásra a keresztség és a bérmálás is küldetést jelent, de a dia­ko­ná­tus egész különleges feladatot és szentségi kegyelmet közöl. Az sem mindegy, hogy egy keresztelést megbízás alapján végez egy világi, vagy egy diakónus teszi ezt, akinek ez a küldetése. Ugyanígy van a hitoktatással is. A diakónusnak küldetése van a prédikálásra, akár a szentmisében is.

A szegények szolgálatában is megmutatkozik a szentségi küldetés. Lehet valaki jó karitászmunkatárs, lehet szakembere ennek a témának, de a felszentelt diákónus hitünk szerint egy különleges kegyelmi ajándékkal végzi ezt a feladatot.