Szent János evangélista levelében olvashatjuk: „Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben”(1 Jn 1,3).
Az Egyház egyszerre közösség Istennel és egymással. Ezért a szentek közösségének alapja maga a szent Isten, akihez az Egyház tartozik. Az újszövetségi Szentírás fogalmai szerint szentnek nem csupán a kanonizált (szentté avatott) vértanuk, hitvalók és szüzek számítanak, hanem minden megkeresztelt ember. A „szent” szó tehát nem tökéletest, bölcset vagy hőst jelent elsősorban. A szent az, aki az istengyermeki életet éli, s a Krisztus által meghirdetett nyolc boldogság útját járja. Mert ez a mi hitünk legbelső lényege: minden ember arra hivatott már itt a földön, hogy mindörökké részt vegyen magában az isteni életben, úgy szeressen amint Isten szeret. A szentek közössége tehát nem más, mint az Atya gyermekeinek közösségi élete a Fiú által a Szentlélekben.
Ezen közösségen belül különböztethetjük meg az Egyház három részét: a diadalmas Egyházat, amit a már célba érkezett, üdvözült lelkek közössége alkot; – a küzdő vagy zarándok Egyházat, amelybe tartozunk mi, akik a földön élve törekszünk követni Krisztus Urunk tanitását; – a szenvedő Egyházat, ahová a tisztítóhelyen szenvedő lelkek tartoznak.
A szentek tisztelete az első vértanúk korára nyúlik vissza, és semmi köze a bálványimádáshoz, amivel olykor vádolnak bennünket, katolikusokat, a hitünket felületesen ismerő és félreértő, félremagyarázó vallások követői. Minden nép mindenkor tiszteletben tartotta nagyjait és elődjeit. A hajdani rómaiaknál az ünneplés és tisztelet legnagyobb foka volt, hogy őseiknek és hőseiknek isteni és félisteni címeket adományoztak, akiknek aztán szobrot emeltek, esetleg szentélyt állítottak föl. Például Marcus Agrippa császár az összes istenek tiszteletére templomot építtetett Rómában Kr. e. 27-ben, s a felépült szentélyt Pantheonnak nevezték el. Itt mutattak be áldozatot az összes istenek tiszteletére.
A keresztények természetesen csak az egy igaz Istent imádták és imádják, s távol tartották magukat a bálványimádó szokásoktól. Ezért többen életükkel fizettek. Sok ezren haltak meg hitükért csak Róma városában, az első századokban. A vértanúkat az élők hősöknek tartották, és tisztelték őket. IV. Bonifác pápa 610. május 13-án keresztény templommá szentelte fel a római Pantheont, Szűz Mária és az összes vértanú tiszteletére - „Sancta Maria ad Martyres” - címmel. IV. Gergely pápa (827-844) a kilencedik század közepe táján helyezte át az ünnepet november elsejére, amely lassanként az összes szentek ünnepévé vált.
A szentek tisztelete szorosan összefügg azzal a misztériummal, ahogyan mi, keresztények egymáshoz tartozunk. Ezt az egymáshoz való tartozást leginkább a szőlőtő és a szőlővesszők krisztusi hasonlata világítja meg: a szőlőtő Krisztus, a szőlővesszők pedig mi vagyunk és csak a szőlőtőn, vagyis Krisztuson keresztül vagyunk kapcsolatba egymással azáltal, hogy mintegy rá vagyunk oltva, s ugyanaz az életnedv, ugyanaz az éltető Lélek jár át bennünket, mely belőle fakad.
A szőlőtőn kívül a szőlővesszők között nincs kapcsolat, s önmagukban, ha a tőkéről leválnak, elszáradnak. A Föltámadt Krisztus a szőlőtő, nem hal meg soha többé, tehát közösségünk tagjainak összetartozása sem szűnik meg a halállal: átnyúlik az örökkévalóságba. S ahogy a földi életben számíthatunk egymás segítségére, imájára, úgy az evilágból eltávozott testvéreinkkel is megmarad a hitbeli, lelki kapcsolat. Mégpedig úgy, hogy mi, a küzdő, zarándok Egyház, imádkozhatunk a tisztulás állapotában lévőkért, a szenvedő Egyház tagjaiért, és kérhetjük az üdvözültek segítségét, ők pedig közbenjárnak értünk Istennél.
A diadalmas, a szenvedő és a küzdő Egyház tehát valójában egy test tagjai, csak helyzetük, állapotuk tekintetében különböznek egymástól. Mindez pedig az egész emberiség egységének forrása és tengelye. A szentek közösségének titka ugyanis, egyetlen hatalmas családként láttatja az emberiséget Isten tervében, s fel sem merül a gondolat, hogy Isten féltékeny volna a szentekre, amiért hozzájuk is imádkozunk, közbenjárásukat kérjük.
Zavarja-e az édesanyát és édesapát, ha kislányuk nem mindjárt tőlük, hanem mondjuk bátyjától, vagy nővérétől kér segítséget házi feladata megoldásához? Nem beszélve arról, hogy az üdvözültek jobban tudják, mire van szükségünk, mi válik javunkra, mint mi magunk, s közbenjárásukra Isten azt is megadja nekünk, amit nem is mertünk volna kérni.
A szentekkel való eleven, élő kapcsolat nemhogy akadályozná, de inkább segíti Isten igaz imádását és akaratának teljesítését. Mert, ahogy a nyugalomba vonult szentatya, Benedek pápa fogalmazott: „a szentek élete – bár ezer és ezer formában – a Szeretet Istenét dicsőítő himnusz”. A szentek életműve minden esetben az isteni igazságosság és szeretet egy-egy vonását világítják meg. A szentek tisztelete tehát nem öncélú, hanem Isten előtti hódolat azért, hogy közülünk, esendő emberek közül választ és alakít alkalmas eszközöket igazsága kinyilvánítására. Nagy vigaszunk, hogy a szentek sem voltak bűntelenek. Nem egy közülük kifejezetten bűnös életből tért meg. Példájuk reményt ad, hogy bűneinkkel, hibáinkkal, gyengeségeinkkel szembefordulva Isten életében és dicsőségében részesedhetünk.
Így példaképek ők és segítők, akiket azért is közel érezhetünk magunkhoz, mert nagyrészt ugyanazokkal a nehézségekkel, kísértésekkel, bűnökkel küszködtek, mint mi. A szentek példája meglepő és gazdag sokféleségben azt mutatja meg, hogy ezek az ugyanolyan törékeny emberi agyagból gyúrt férfiak és nők miként tudták a nyolc boldogság útját járni és miként tudtak a maguk sajátos körülményei között az evangélium tanúi és Isten országának hiteles jelei lenni. Milyen ragyogó példa, és milyen hatékony, erős kihívás ez a mi számunkra.
Ezért ma az egész Egyházzal együtt adunk hálát Istennek érettük, amint a Szentmiseáldozatot ünnepelve is imádkozzuk: „Az ő szent életük példakép számunkra, s mert egy családba tartozunk, közbejárnak értünk nálad: hogy felbátorodva tanúságtételük által az előttünk álló pályán győzelmesen fussunk végig, és hervadhatatlan koszorút nyerjünk velük együtt...”
Mi, mint Isten népe, úton vagyunk az ő országa felé, és mélységes egységbe forrtunk össze azokkal, akik megelőztek bennünket ezen az úton. Éppúgy, mint mi, nap-nap után, örömökön és megpróbáltatásokon át, győztek le számtalan akadályt, hogy hűségesek maradjanak a nyolc boldogságban ígértekhez, és e világban megtestesítsék az evangéliumot. Igaz, az emberek szemében furcsa az igaz mondó, az anyagiasságtól és gazdagságtól független ember, a szelíd, a megbocsátó, a türelmes, a tiszta ember, mégis itt a boldogság titka. A múlt és jelen szentjei rájöttek a boldogság titkára, s mint vándorutunk jelzői igazi emberségükben és lelki vándorútjuk egyediségében újraélik számunkra a Krisztus-követésre szóló evangéliumi buzdítást. Szalézi Szent Ferenc mondotta nagyon szellemesen, hogy az evangélium és a szentek között az a különbség, ami a lejegyzett és a lejátszott zene között van: az Egyház nem elvont eszme, hanem élő közösség. Az útitársak példáját szemlélve nem a külső látvány után kell menni, hanem a belső kaland felé, amelyre Krisztus ma is meghív mindannyiunkat. A II. Vatikáni Zsinat újra meg újra hangoztatta, hogy Isten minden gyermeke meghívást kapott az életszentségre. A nem rég boldoggá avatott VI. Pál pápa is ezt visszhangozta: „Az Egyháznak szüksége van szentekre és a világ sem nélkülözheti őket”.
Isten azért választ és emel ki egyeseket, hogy ragyogó fáklyaként mutassák nekünk az üdvösségre vezető utat. Ez a szentté avatás értelme és jelentősége is, ami nem jelenti azt, hogy a névtelen és ismeretlen szentek sokasága ne lenne Isten előtt ugyanolyan kedves. Hiszen Őket ünnepeljük a mai napon, Mindenszentek ünnepén, a szentéletű nagymamákat, a családjukért minden áldozatot vállaló édesapákat és édesanyákat, a hivatásuknak élő időseket, a bátor és tanúságtevő fiatalokat, az ártatlan gyermekeket, akiket az Úr korán magához vett, de nem azért, hogy megfosszon tőlük bennünket, hanem hogy még mélyebbé és termékenyebbé tegye a velük való közösséget.
Tehát Mindenszentek napja: szüleink, testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe, azoké, akik üdvözültek (s nemcsak a szentté avatottaké, a falinaptárban szereplőkké). Sőt a saját – reménybeli – ünnepünk is, mert mindnyájan arra vágyunk, hogy egykor a Mindenszentek seregében éljünk a mennyben, és színről színre láthassuk az Atyát, aki teremtett bennünket, a Fiút, aki annyira szeretett minket, hogy életét áldozta érettünk s a Szentlelket, aki azért áradt ki, hogy Istenhez vezessen minket.