János ev. 5:1-11

A múlt alkalommal találkoztunk egy régen volt adventi emberrel, kinek történetét a Szentírás feljegyezte: a 38 éve beteg ember nyomorúságát, és csodás gyógyulását a Bethesda tó partján Jézus Krisztus által. Ez a szerencsétlen ember, akinek története happy-enddel végződik alapjában véve a mindenkori ember szimbóluma: a beteg emberé s annak beteg társadalmáé. Láttuk, hogy ő a maga 38 éves nyomorúságában nem adta fel a reményt, hogy egyszer majd ő is meggyógyul. Nem esett kétségbe, nem halt bele nyomorába és végtelen várakozásába. Volt benne egy várakozássá sűrűsödött dac: „Dum spiro spero” – amíg élek remélek!” És csak várt és várt és várakozása nem volt hiábavaló. Gyógyulása másként következett be, mint ahogy ő elképzelte. Nos, emiatt adventi – várakozó ember ő, s ezért olyan, akitől mi is tanulhatunk.

1. Ugye látjuk, érezzük, és tudjuk, hogy a mi magunk egyen-egyenként és közösen, mint társadalom olyanok vagyunk, mint a 38 éve gyógyulásra váró bethesdai beteg, aki időtlen idők óta várta gyógyulását. Betegnek lenni rettenetes lehetett 38 éven át, egy olyan nyomorúságban, amely lábait bénává tette, s amely tovább volt rajta, mint az ókori ember átlag életkora. Egy napig is nehéz betegnek lenni, hát még hónapokig, évekig és szinte elviselhetetlen egy 38 éves betegség. Hosszú élete volt, amely csak arra volt jó, hogy még hosszabban várja a gyógyulását, amely sehogy sem akart hozzá megérkezni!

A Bethesda tó vizét, melyek partján betegünk feküdt, bizonyára valamiféle gyógyforrás táplálta, amit akkor úgy értettek meg, hogy olykor „angyal szállt a tóra és felzavará a vizet” ekkor csodás gyógyulások történtek – egy feltétellel: ha a beteg elsőnek lépett a vízbe.

A bethesdai tó nem más, mint az ember egzisztenciális tragédiájára e világi gyógyulást ígérő nagy szimbólum. Igen, a világ mindig is kínált, vagy kényszerített jónak látszó megoldásokat az ember nyomorúságára, és az embert mindig vonzotta egyik vagy másik megoldási kísérlet, s képes volt harcolni annak igazáért, s a másik megelőzéséért.

Az ember hamar rájött, hogy betegségének, nyomorúságának, tragédiájának végső oka ideig valósága, véges mivolta, halála. Nem kereste volna az örök életet, ha nem lett volna meg benne ennek elveszett emléke. Elkezdte hát keresni elveszett örök életét fűben, fában, virágban. A több ezer éves mezopotámiai Gilgames eposz beszéli el ennek történetét. A királyi Gilgames korán veszti el barátját Enkidut s elindul az örökélet füvének megkeresésére. Végül is a vén bölcs Utnapistimhez érezik, aki megajándékozza az örök élet füvével. Boldogan indul hazafelé, ám amikor szomját oltja egy forrásnál, a maga mellé tett füvet egy kígyó ellopta és felfalta. Így az ember örökre elvesztette az örök élet lehetőségét – a kígyó pedig azóta vedlik és számtalanszor újjászületik.

Az ember korokon át mindig kereste a megoldást arasznyi létére. Tudósai a „bölcsek kövét” majd az „élet elixírt” keresték lázasan. Orvosaink megtalálták az emberi szervek sikeres átültetésének módját. Ma már mindennapos a szív, tüdő, vese, máj s más testi szervek cseréje. A Gerontológia kutatói pedig az emberi test elöregedése ellen harcolnak s igyekszenek meg- hosszabbítani az emberi életet túl minden határon. Ide számíthatjuk a gomba módra szaporodó meditációs terápiákat, melyek ugyancsak az emberi élet egészségét és prolongációját szolgálják.

2. Azonban nem csak az egyedi emberek, tudósok, filozófusok, orvosok keresik lázasan az emberi élet fizikai meghosszabbítását, az emberi élet végső határainak egyre távolabbra való kitolását, hanem maga az emberi társadalom is keresi az emberi élet egyre humánusabbá, élhetőbbé tételét. Az „izmusok”, ideológiák vagy politikai filozófiák, eszme és társadalmi rendszerek bőven voltak és ma is vannak melyek valamiképpen a fenti célt vélték szolgálni. Az egyik faji felsőbbrendűséget hirdetett minden más faj rovására, a másik olyan új társadalmat akart, melyből kiirtottak bizonyos rétegeket. Ismét más a regulázatlan kapitalizmust oktrojálta és globális hatalomra törekszik. Azonban hiába erőltetik e megoldásokat hatalommal, seregekkel, s állnak ellene gerillák, törzsek, vallások. Ezek tragédiájában minden megoldás véressé válik, elvetendőnek ítéltetik és kiüresedvén eltűnnek a történelem süllyesztőjébe.

Az elmúlt száz év történelme tragikus illusztrációja olyan politikai mozgalmaknak melyek világmegváltó eszmék győzelmét igyekeztek megvalósítani véres és pusztító háborúkban, melyek béke, jólét és boldogság helyett romokat, szegénységet és hullahegyeket hagytak maguk után. A 100 éve kitört I Világháború, ahogy akkor nevezték – a Nagy Háború – , amelyről azt hirdették, hogy minden háború vége lesz – 40 millió áldozatot hagyott maga után, s egy velejéig gonosz békével zárult, amely sem igazságos, sem betartható, sem elhordozható nem volt a legyőzött nemzeteknek. Magyarország 1456-ban a Nándorfehérvári diadalt adta Európának, amely erre 1920-ban a Trianoni Diktátummal válaszolt: egy halálosan megcsonkított országgal és szétszaggatott magyarsággal. Nem csoda, hogy 1939-ben már újra dörögtek a fegyverek. A II. Világháború 70 millió áldozatot és egy romokban heverő, kettéosztott Európát és világot hagyott maga mögött, úgyszintén kommunista diktátorokat, melyek 100 millió embert pusztítottak ki. Azóta nem volt olyan nap a világon, hogy valahol ne szóltak volna a fegyverek, s mintha egyre közelebb kerülnék a III. Világháborúhoz, amely tényleg az utolsó lesz.

3. A 38 éve beteg ember hiába remélte és várta kegyetlenül hosszú várakozásán gyógyulását a tó gyógyító vizétől – az nem történt meg. Hiába ülünk mi magyarok most már 500 éve, sóvárogva várva, remélve a magunk és világunk gyógyulását, jobbra, békésebbre és boldogabbra fordulását – az csak nem akar jönni és megvalósulni. Pedig mindent megpróbáltunk, megkíséreltünk, megtettünk, hogy „elsőkét lépjünk a gyógyító vízbe” – de soha sem sikerült. Mindig valaki más, valaki szerencsésebb érkezett oda előbb. Az meggyógyult, s vidáman rohant élni boldog életét. Mi mindig lemaradtunk! Mi vagyunk az örök vesztesek! Irigykedve látunk olyanokat, akik nagy nyomorúságukból egyszerre csak szerencsésen megszabadultak. A porban ültek velünk, s hirtelen csoda történt velük. Egyszerre csak rájuk mosolygott a szerencse, szomorúságuk vidámságra fordult, s úgy elvágtattak mellettünk, hogy elköszönni sem volt idejük.

Látunk boldog nemzeteket, akiknek Európa szerencsésebb részén jutott hely. Akiket szintén megtépázott és összetört a sors. Ám ezeknek nem kellett egy eszeveszett eszme diktatúrája alatt szenvedniük. Ezeknek nem kellett éjfél után csengőfrásztól félni, sem besúgástól, sem vagyonkájuk elvételétől, vagy deportálástól. Ezek csakhamar talpra álltak, berendezték világukat, dolgoztak, kereskedtek s jó életet teremtettek maguknak és szeretteiknek. Mi meg próbáltunk alkalmazkodni, ügyeskedni és színlelni a szögesdróttal, aknamezővel és őrtornyokkal körülvett határokon belül. Hiába csináltunk forradalmat – könyörtelenül leverték és kegyetlenül megbüntették.

Meg kellett érnünk, hogy amikor nagy nehezen végre elmentek a tankok – megérkeztek a bankok, asztalaiknál a régi pufajkásokkal – de most már fehér ingben és zakóban. Ezekkel aztán megkezdődött a maradék nemzeti vagyon kiárusítása és elherdálása. Nekünk pedig semmi sem sikerült.

Ott ülünk a gyógyító tó partján, látjuk a gyógyító víz hullámzását, a kegyelmi pillanatot, amikor az angyal hirtelen felkavarja a vizet. Amikor minden parton ülő erőtlen, beteg, nyomorul hirtelen megindul a tó felé, hogy elsőként lépjen bele s meggyógyuljon – és mi mindig lekésünk valamiért. Soha nem lettünk az elsők, hogy meggyógyuljunk.

Megoldás pedig nincs 38, 70, 100 és 500 éve – csak a parton, bénán heverő szenvedő ember: te és én és korunk beteg emberisége, még mindig fájdalmas, kiolthatatlan vággyal várva a gyógyulást! Ami soha, de soha nem akar jönni, s vajon jön-e valaha? És kételkedve kérdezzük: vajon a tó vize valóban mindenkit gyógyít? De látod-e Azt aki fekéd közeleg gyógyulást hozva?

2014. Adventje

Dr. Pungur József

A témához kapcsolódik:
• Az adventi ember (1.) – A beteg ember