Hugo Rahner kifejti: nem érthetjük meg a játszó embertitkát, ha nem beszélünk előbb „nagy tisztelettel” a játszó, a teremtő Istenről. Amikor azt mondjuk, a teremtő Isten „játszik”, ebben a képben az a metafizikai belátás rejlik, hogy a világ és az ember teremtése ugyan mély értelmű, de Isten számára semmiképpen sem szükségszerű cselekedet. A Teremtő „a szabad lehetőségek végtelen bőségéből azért hív életre egy zseniálisan… meghatározott változatot, hogy benne és általa tegye láthatóvá jóságát és bölcsességét.” A teremtés a maga kozmikus játékát játssza Isten előtt, „az atomok és csillagok körtáncától az emberi géniusz komoly-szép játékáig és addig a boldog táncig, amelybe az Istenhez hazatérők betagozódnak.”

Hugo Rahner emlékeztet rá: a Szentírás azt hirdeti az isteni Bölcsességről, hogy öröktől fogva Isten színe előtt játszadozott, ahogy azt a Példabeszédek könyve írja: „Ott voltam, amikor megszilárdította az eget… Amikor megerősítette a föld alapjait, én már mellette voltam mint kedvence, és gyönyörűsége voltam minden nap, színe előtt játszadozva mindenkor. Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben” (8,27–31).

A játszó Isten kifejezést illetően a könyv szerzője hangsúlyozza, hogy a teremtés Isten értelmes, de kényszer nélküli, szabadon alkotó szeretetének a műve, mi pedig „az isteni elgondolás kápráztató bőségének láttán” minderről csak a „negatív teológia” kifejezéseivel szólhatunk, ahogy ezt teszi Pál apostol is, amikor Isten „balgaságáról” és „gyöngeségéről” beszél. Így beszélünk mi Isten „játékáról”, aki „teremtői önkiüresedésében látható műveinek csodálatos játékával érteti meg velünk magát: aki világának tarka képeivel számunkra gyermekjátékot készített, hogy ezáltal minket, igazi játékszereit az örök és láthatatlan dolgok komolyságára neveljen.” Az ember pedig „a Logoszban lett előre megmintázva, Isten művészi örömének tárgya…” Ezért legjobb tulajdonsága, hogy játszó lény, „ember, aki sokféleségében… könnyedén, bölcsen, szépen és komolyan utánozza Isten teremtő erejét.” Ám ez a könnyedség nem egyenlő a könnyelműséggel, a játszó ember komoly ember, kettős tudattal: egyrészt tisztában van azzal, hogy léte értelmes, másrészt viszont azzal is, hogy nem szükségszerű. „A lét vidám, mert védett Istenben…, és tragikus, mert a szabadságban veszélyeztetett” – írja Hugo Rahner. Ebből a dialektikus feszültségből pedig kirajzolódik a játszó ember egyik alapvető jellemvonása, vagyis az, hogy a játszó ember „komolyan vidám… A vidám szellemi felszabadultságnak…, a legyőzhetetlen biztonságnak az embere, de éppúgy a tragikum embere is: egyaránt a nevetésé és a sírásé… vidámság és türelem között él.” 

Az emberre jellemző komoly vidámság csak ég és föld között virul ki, abban az emberben, aki szereti a sokszínű világot, de meg is mosolyogja, aki tudja, hogy a világ Istentől származik, de ismeri határait is. „Ezen a világon minden dolog összeütközik, hogy így előidézze a komikust, a tragikust, ami miatt idegeskedünk, amit dühösen vagy jóságosan hanyagul elviselünk, ami megdöbbent bennünket – s ugyanakkor boldogít, mert az együttmintázó Logosz harmóniájára szegezi szemünket, akitől minden származik, és akinek látása felé minden játék törekszik.” A humán lélekművelés szinte emberfeletti művészete lenne, hogy ha komoly helyzetben is képesek lennénk játszani, illetve ha a játék hevében sem feledkeznénk meg a komolyságról.

Hugo Rahner szerint a komolyan vidám ember keresztény eszméjének megvalósulása csak akkor lehetséges, ha valóban hiszünk Isten valódi megtestesülésében, vagyis Jézus Krisztusban, csak ezáltal érhetjük el azt a derűs biztonságot és szabadságot, amely nélkül a felszabadult játék szinte reménytelen. Ez a humor az európai keresztény kultúra emberi háttere. Ezért a keresztény szentek mutatták be nekünk a minden titkos tragikumtól mentes„gyermekjátékot Isten előtt.” A szerző idézi Szalézi Szent Ferencet: „Az a szent, aki szomorú: szomorú egy szent!” Egyúttal figyelmeztet: igazából csak az Isten valóságában gyökerezett ember nevezheti a földi életet játéknak és árnyképnek, mert csak neki adatott meg, „neki, aki hiszi, hogy a világ teremtő aktussal Isten létteljességéből származik, hogy az igennel együtt közvetlenül kimondja a nemet is, vagyis az imént még szeretve helyeselt és Isten műveként átkarolt világot (önmagát is beleértve) elvesse, mint valami unott gyermekjátékot, hogy szárnyra keljen az egyedül komoly boldogság felé, ahol csakis Isten van.”

A szerző lemerül a keresztény kinyilatkoztatás sejtelmes mélységeibe is, hangsúlyozva, hogy a teremtés Istene még egy minden teremtést lényegileg meghaladó módon is átadta, sőt kiszolgáltatta magát legfőbb teremtményének, az embernek, a megtestesülésben, „s ezzel együtt abban a teljesen szabad szeretetből fakadó műben, amelyet Egyháznak, kegyelemnek, Isten látásának nevezünk.” Ez az ajándék a szeretet „isteni zsenialitásából” árad ki, amit egyetlen teremtett, sőt kegyelemben részesült lélek sem érhet el magától, „amely senkinek sem jár ki, és amelyre az ember Isten gyermekeként ugyanolyan szabad és számítás nélküli szeretettel válaszol.” Ezt az istenemberi történést is „játéknak” nevezhetjük, ráadásul még megokoltabban, mint a teremtés művét, mert Isten itt Krisztusban egyenesen „játszótársunkká” vált. Amikor pedig a kegyelemnek ez a játéka bevégződik, „amikor minden megszűnik: hit, remény, szentségek, törvény, akkor elkezdődik az Úr örök színelátásának isteni játéka, az ünneplés Istennel…, a nagy ünnepi játék a mennyben.”  Ezért pedig „Egyház és kegyelem csak mintegy földi játéka annak a végnek, amely egyben az örök kezdet: Isten boldogító színelátásának. Előjáték, mert minden evilági, legyen bár mégoly komoly és döntő, csak gyermekjáték ahhoz az örök, zavartalan, testi-lelki harmóniához képest, amelyet mennyországnak nevezünk” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír