Tamás apostol kételkedése

Jól ismert részt hallunk ma az evangéliumból: Tamás apostol kételkedik Jézus feltámadásában. Görögkatolikus testvéreink ezt a vasárnapot Tamás-vasárnapnak nevezik. Mi fehérvasárnapnak hívtuk, de a Szentatya óhajának megfelelően 2000. május 5. óta, az Isteni Irgalmasság vasárnapja nevet viseli.

A mai evangéliumi szakaszt sok szempontból lehetne megközelíteni. Lehetne beszélni a föltámadt test tulajdonságairól, vagy a bűnbánat szentségéről, a szentgyónásról. Én a „tamáskodás” témája mellett döntöttem: az ember hajlamos csak akkor hinni el valamit, ha látja, hallja, tapintja...

1. Mivel Istent nem lehet semmiféle műszerrel kimutatni, ezért napjainkban egyre több ember számára nem is létezik. A paradoxon azonban éppen az, hogy az ember nem tud meglenni nélküle. Akár felismeri ezt, akár nem. Viszont ha Isten már nem kell, akkor más, új istent gyárt magának. Egy új istenben hisz: saját magában. Azzal nem lenne baj, hogy kiemeli méltóságát s jogait, a gond az, ha elfelejti, hogy ennek forrása Istenben van, aki őt saját képére és hasonlatosságára teremtette.

A tudomány és a technika csodálatos fejlődését megtapasztalva az ember hajlamos azt hinni, hogy ő saját maga istene. Ha akar, háromszülős gyereket „gyárt”, vagy kiselejtezi és megsemmisíti azt, akit nem tart minőséginek… Az ember valóban látványos dolgokat tud produkálni: a civilizáció és a technika olyan fokára jutott el, hogy képes önmagát másodpercek alatt mindenestől elpusztítani. Természetesen nem ezt akarja, hanem mindenbe beleavatkozva a lehető legjobbat alkotni – teremteni. Legalábbis ezt állítja.

S mivel ennyire „ügyes”, hogy (majdnem) mindent meg tud csinálni, levonja a következtetést: Isten nem létezik, pláné mert nem tapasztalható meg kívánságra.

2. Mindannyiunkat megkísérthet, Tamás apostollal együtt, hogy hitünk valamely igazságára azt mondjuk: hiszem, ha látom. Nem csoda, ha ez megesik velünk. Isten és a feltámadt Krisztus hitére nem juthatunk el úgy, hogy hosszasan gondolkodunk róla, érveket és ellenérveket felsorakoztatva, s végül megállapítjuk, hogy Istennek léteznie kell, s hogy Krisztus feltámadt.

A hit Isten ajándéka, Isten kegyelme, amit nem lehet kiérdemelni. Az ember nem teljesítményei, cselekedetei alapján kapja meg, hanem egyedül Isten szeretetéből kifolyólag. Éppen ezért Tamás hitetlenkedése „logikus”, hiszen Jézus első megjelenése után, melyen Tamás nem volt jelen, Tamásnak a társai elbeszélése alapján olyan dologban kellett volna hinnie, amit előtte az emberek soha nem tapasztaltak meg a történelem folyamán: hogy egy agyonkínzott és kivégzett ember feltámad.

Tamás végül hívő lett: Krisztus második megjelenésekor ő is ott van, s Jézus külön hozzáfordul: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” S ezzel mintegy megadja Tamásnak a hit kegyelmét, melyet ő elfogad, mikor hitvallást tesz: „Én Uram, én Istenem!” Ez már túllép az emberi gondolkodás dimenzióján.

3. A hitet alázattal kell kérni Istentől, nem pedig követelődzéssel, hogy mutasson bizonyítékot, amire majd elhiszem, hogy van Isten. A hit szeretetkapcsolat az Istennel. Milyen az a szeretet, amely folyton bizonyítékokat kér? „Bizonyítsd be, hogy szeretsz: vedd meg azt a szép ékszert”; „ha szeretsz, vigyél el két hétre Mallorca szigetére”, stb.

„Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek” – mondja Jézus a mai evangéliumban. Boldogok, akik nem követelődznek bizonyítékok után, hanem alázattal kérik Isten kegyelmét. Talán bennünket is megkísért néha a „tamáskodás”: hiszem, ha látom. Erdély nagy püspöke, boldog emlékű Márton Áron, így biztat: „Ez az emberi egzisztencia dilemmája, a Hátha. És ezt senki sem kerülheti ki. (...) A hit a hívőt a kétely ellen védi, a hitetlent kétellyel környékezi”.

Ne adjuk fel és ne csüggedjünk, mert „boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek”. Ámen.

Kovács Gergely/Magyar Kurír