II. Henrik vagy Szent Henrik (németül Heinrich II der Heilige), (973. május 6.^[1][3] – 1024. július 13.^[1]) a Liudolf-házból származó ötödik német-római császár, a Szász dinasztia utolsó császára. Bajor herceg 995–1004 között, német király 1002–1024 között, német-római császár 1014. február 14. után.

Élete  Ifjúsága

Henrik korán kapcsolatba került az egyházzal; egyházi nevelést kapott, feltehetőleg II. Ottó parancsára. A császár ezzel az utasításával azt szerette volna biztosítani, hogy II. Civakodó Henrik gyermeke ne kövesse édesapja lázongó példáját.

A császár először Ábrahám freisingi püspöknél talált menedéket, később pedig a hildesheimi katedrális iskolájában nevelkedett.

A regensburgi Szent Emmerám templomban, Wolfgang püspök felügyelete alatt ismerte meg Henrik a gorzei kolostorból induló reform eszmeiségét.

Henrik 995-ben lépett édesapja örökébe, mint IV. Henrik bajor herceg.

Trónralépte

Henrik útban volt Róma felé ostromlott unokatestvére, III. Ottó kiszabadítására, amikor a császár 1002 januárjában meghalt. Tudva azt, hogy az örökösödésben nem ő az egyetlen jelölt, Henrik gyorsan megszerezte a hatalmi jelvényeket halott unokatestvérétől. Willigis mainzi érsek támogatásával nyerte el a trónt. Elismertetése nem ment végbe minden ellenállás nélkül

Ekkehard meisseni őrgróf és II. Hermann sváb herceg fegyveres harcot indított ellene, ám miután az előbbi egy ütközetben elesett, utóbbi is meghódlt Henrik előtt – aki ettől kezdve uralkodása legfőbb támaszait az egyháziakban látta. Az egyház helyzetét adományokkal igyekezett stabilizálni. A püspököknek királyi jogköröket biztosított, melyért cserébe hűségükkel számolt.

Első lengyel hadjárat

Henrik a következő két évet hatalma és határai megszilárdításával töltötte. I. Boleszláv lengyel király beavatkozott a birodalmi hűbéres Csehország trónviszályaiba, sőt 1003-ban el is foglalta azt, valamint a birodalomhoz tartozó Meissen és Lausitz őrgrófságokat.

Első itáliai hadjárat

Ezek után Itáliába indult Ivreai Arduin ellen, aki III. Ottó halála után Itália királyává koronáztatta magát.^[1] Miután Arduinra vereséget mért, Milánóban őt koronázták Itáliai királlyá – ettől kezdve ezt címet csak a német uralkodók viselték.^[1] A hadjárat kemény és kegyetlen volt, és a végén Henriknek fel kellett adnia, hogy ismét Lengyelország felé tudjon fordulni.

Nem mellesleg 1004-ben Henrik újjászervezte a Merseburgi Püspökséget.

Második lengyel hadjárat 

II. Henrik

II. Henrik két püspökkel (kortárs ábrázolás)

Olaszországból hazatérve megtámadta Boleszlávot, és Csehországból kiűzte. Ezzel azonban nem elégedett meg, hanem tovább vezette seregét Lengyelországba. Az 1005-ben megkötött béke értelmében Boleszláv kénytelen volt lemondani az Odera és az Elba közötti területekről, valamint elismerni a német hűbérességet.

A béke azonban csak öt évig tartott, erre az időre esik a német földön a német földön utolsóként létrehozott (1007) német püspökség, a bambergi megalapítása.

Harmadik lengyel hadjárat 

Az 1010–1013 között vívott újabb háború eredményeképpen a lengyel uralkodó megkapta – igaz, német hűbérként – Lausitzot.^[5]

Második itáliai hadjárat

1013–1014 a második itáliai hadjárat évei.^[5] Erre ugyan VI. Gergely ellenpápa biztatására vállalkozott Henrik, ám mégis VIII. Benedek oldalára állt, aki aztán császárrá is koronázta 1014-ben.^[5] A hadjárat másik eredménye volt a még mindig ellenálló Arduin végleges leverése.^[5]

Negyedik lengyel hadjárat

1015-ben vette kezdetét a Vitéz Boleszláv elleni háború utolsó felvonása.^[5] Miután a lengyel uralkodó agresszív politikája eredményeként szinte valamennyi szomszédjával összeütközésbe került, 1016-ban Henrik, I. István magyar király és I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem részvételével koalíció alakult ellene.^[5] Az 1017-ben három oldalról meginduló támadás végre elhozta az 1003 óta tartó lengyel–német háborúskodás végét.^[5] Az 1018-ban megkötött béke értelmében Lausitz Boleszláv hűbére maradt.^[5]

Burgundia kérdése

Még a lengyel háború idején, 1016-ban köttetett meg az a örökösödési szerződés a császár és III. Rudolf burgund király között, amely nem is olyan sokára egy egész országot csatolt a birodalomhoz.^[5]

Szászországi lázadás

1018 és 1020 között Henriknek II. Bernhard szász herceg lázadásával kellett megküzdenie: ez volt egyben az uralma ellen indított utolsó felkelés.^[5]

Harmadik itáliai hadjárat

Hamarosan VIII. Benedek pápa a bizánciak elől Henrikhez menekült.^[5] 1020-ban Bambergben találkoztak, itt Benedek felszentelte az új katedrálist, és a pápa Henrik segítségét kérte egy dél-itáliai hadjárathoz. A császár harmadszorra is Itáliába indult (1021–1022).^[5] Visszasegítette Benedeket, majd elfoglalta Salernót és Capuát.^[5] Hamarosan Beneventum is meghódolt előtte, így a hercegek ismét birodalmi fennhatóság alá kerültek.^[5] Az 1022-ben megtartott páviai zsinaton a pápa Henrikkel egyetértésen szigorú intézkedéseket tett a cölibátus (papi nőtlenség) védelmére.^[5] A zsinatot II. Róberttel együtt szervezte meg a császár.

Henrik és Kunigunda

Halála 

Henrik az egyházi szervezet reformján dolgozott a pápával együtt, amikor 1024-ben váratlanul meghalt, befejezetlenül hagyva művét. Gyermek nem maradt utána, mivel feleségével, Luxemburgi Kunigundával együtt szüzességi fogadalmat tettek. A császár alakja köré halála után legendák szövődtek. A későbbi elbeszélések szerint Henrik a gyermektelenséget hősi bátorságnak tekintette, valamint a császár karaktere is jelentős változáson ment át az idők során. Végül III. Jenő pápa mindkettőjüket szentté avatta,

Henriket 1146-banés Kunigundát 1200-ban.

Henrikkel halt ki a 919 óta a német trónon ülő Szász-ház.A császárt a bambergi katedrálisban temették el.