III. Szent Leó (latinul Leo), (kb. 750, Róma – 816. június 12., Róma) a 97. pápaként vonult be a történelembe 795. december 26-án. Hosszú pontifikátusa egybeesett a középkor egyik legjelentősebb uralkodója, Nagy Károlynak az uralkodásával. Nem véletlen, hogy Leó leginkább a frank király udvarával tartotta fenn a kapcsolatot. Ő volt az a pápa, aki végleg szakított a bizánci világi hatalommal, és egyértelműen a nyugati birodalmakhoz kötötte a római egyház jövőjét

 

Rómában látta meg a napvilágot, apját Atyuppiusnak, anyját Erzsébetnek nevezték. Vallásos neveltetésben részesült, és fiatalon a bencések rendjébe állt. Itt ragadt rá buzgó hite, és tiszteletre méltó tudása. I. Adorján pápa alatt a bíborosi rangig vitte, majd a korabeli források szerint ő lett a pápai kincstár kezelője, a vestiarius.

 

Adorján halálának napján, 795. december 26-án a klérus azonnal megválasztotta pápának, és másnap fel is szentelték hivatalába. A nagy sietségnek valószínűleg az volt az oka, hogy a római papság félt a növekvő hatalmú Nagy Károlytól, aki a pápaválasztás függetlenségét felrúgva befolyásolhatta volna az eredményt.

 

Ugyan Károly még arról sem értesülhetett, hogy Adorján meghalt, de Leó díszes levelet küldött a hatalmas frank uralkodónak, amelyben biztosította őt támogatásáról és elkötelezettségéről. Hogy ezt jobban alátámassza, elküldte Károlynak Szent Péter sírjának kulcsait és Róma zászlaját. A válasz is hasonlóan nagyvonalú volt. Károly mindenekelőtt gratulált az új egyházfőnek hivatalához, megerősítette Frankföld és a Szentszék szövetségét, és a levél mellett több tucat ajándékot is küldött, amelyeket az avarok elleni háborúkban zsákmányolt.

 

Azonban, nem mindenki örült Leo regnálásának. A római nemesség egy része nem akarta elfogadni, hogy a pápa a szent bizánci birodalomtól elfordul, és egy nemrég megtérített nyugati hatalomhoz kötődik. Ezen nemesek egy pártba tömörültek, és összeesküvést szőttek Leó ellen.

 

799. április 25-én, amikor az egyházfő egy misére igyekezett, a Flaminianus Kapunál fegyveresek támadtak rá és kíséretére. Egy legenda szerint a támadók kitépték Leó nyelvét, és elvették szeme világát is, majd egy kolostorba zárták, ahol „isteni csoda” folytán Leó visszanyerte látását, és újra kinőtt a nyelve. A történelem kimért hitelességgel csak annyit állít, hogy a véresre vert egyházfőt a Caelianus dombon álló Szent Erasmus kolostorba zárták, és megfosztották hivatalától. A szerzetesek meggyógyították a pápát, és segítettek neki megszökni a városból.

 

Leó hű kísérőivel Paderbornba, Károly udvarába menekült. A frankok királya kitüntető tisztelettel fogadta Leót, és ugyan a pápa ellenségei az uralkodót is megkörnyékezték, de Károly kitartott régi szövetségese mellett, és pár hónap múltán erős fegyveres kíséretet adott mellé, hogy azzal térjen vissza az örök városba. A római nép kitörő örömmel üdvözölte a szentatyját, a nemesek azonban tovább ármánykodtak.

 

A következő évben, 800. novemberében a frank király személyesen látogatott el Rómába. December 1-jén zsinatot hívott össze, amelyen a klérus és a királyi tisztviselők előtt szembesítették Leót és vádlóit. A főpapok testülete és az uralkodó – egy ősi kánonjogi rendelkezésre hivatkozva – kijelentette, hogy a pápai eskü megkérdőjelezhetetlen, így Leó győztesen került ki a csatából. Ellenfeleit börtönbe zárták vagy száműzték.

 

Két nappal a vita lezárása után Károly a Szent Péter-bazilikában ünnepelte a karácsonyt. A szentmise után Leó a Német-római Birodalom (latinul: "Sacrum Romanum Imperium") császárává koronázta Nagy Károlyt.

 

Károly komolyan vette császári esküjét, és koronázásától fogva még aktívabban támogatta a hittérítőket, segítette a kolostori reformokat, kezébe vette az egyházi közigazgatást és mindenben támogatta Leó egyházát. Cserébe saját híveit ültette Frankföld püspöki székeibe. A két uralkodó nagyszerűen megértette egymást, és több politikai döntést is együtt hoztak meg. Így 804-ben Leó Károly udvarába látogatott, aki ekkor beszélt először birodalmának felosztásáról. Két évvel később a pápa már azért kelt át az Alpokon, hogy áldását adja a császár végakaratára, a három részre bomló birodalomra.

 

Az utolsó években Leó, Károly tanácsára, felszerelt egy pápai flottát, amely az arab kalózoktól védte meg egész Itáliát. De a szaracénok kezén lévő Korzika rendben tartását már nem vállalta, és azt inkább Károlynak engedte át. 814. január 28-án meghalt a keresztény egyház támogatója, Nagy Károly. Leó személyes barátjaként gyászolta a császárt.

 

A politika, a diplomácia és az egyházi ügyek mellett Leó nagy örömmel pártolta a keresztény művészetet, a mozaikok építését. Több templomot is helyrehozatott, és bőkezűen bánt a római néppel. 816. június 12-én ragadta el a halál. A Szent Péter Bazilikában temették el. 1673-ban avatták szentté, ünnepét június 12-én tartják.