Évszázadokon keresztül az volt a szokás, hogy az újonnan megválasztott pápát hármas koronával, az úgynevezett tiarával koronázták meg. I. János Pál pápa volt az, aki megszakította ezt a hagyományt. Helyette a főpásztori székbe való beiktatással kezdte főpapi tevékenységét.
Az Úr Jézus sem azzal kezdte messiási működését, hogy Rómába ment Augustus császártól koronát kérni. Heródestől sem kért Negyedes Fejedelmi címet. De azért nyilvános működése előtt az ünnepélyes beiktatásról ő sem mondott le. A Jordán partján a külső körülmények ugyan szerények voltak, mégis részt vett benne az ég és a föld, jelen volt rajta a választott nép és a teljes Szentháromság. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Jézus és Keresztelő János találkozásakor az Ó- és az Újszövetség találkozott egymással.
  Keresztelő János az Ószövetség utolsó prófétája, akinek nemcsak az adatott meg, hogy szóban hirdesse, hogy el fog jönni a megígért Messiás, hanem az is, hogy személyesen rámutasson az Isten Bárányára. Éppen ezért történelmi ez a találkozás a Jordán folyó partján.
János végezte azt, amiről tudta, hogy az ő feladata, Istentől kapott küldetése. Amikor faggatták, alázatosan beismerte, hogy nem ő a Messiás és hogy arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldja. Ő csak vízzel keresztel, de utána jön, Az, Aki Szentlélekkel fog keresztelni – olvastuk az evangéliumi szakaszban.
  Amikor az Úr Jézus a Jordán folyóhoz megy, hogy megkeresztelkedjen, János azonnal felismeri az Eljövendőt, a Messiást, és szívesen átadná a helyét. Tudja, hogy ő csak az, aki előkészíti a Messiás útját. De Jézus másképp tesz: „Illő, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos, ami elő van írva”(Mt 3,15) – olvashatjuk Szent Máté evangéliumában. 
Jézus maradék nélkül be akar tölteni minden ószövetségi előírást. Bár megtehetné, hogy félreteszi azokat, de ő teljes egészében vállalja. Csak ott, és akkor lép át fölöttük, amikor azok már nem az Isten dicsőségét és az ember javát szolgálják.
Megkeresztelkedik Jánosnál a bűnbánat keresztségével, pedig bűn nélkül való. Ezzel is kifejezi sorsközösségét velünk. Annyira egy lett közülünk, hogy vállalta az emberi sorsot, annak minden velejárójával együtt, de ugyanakkor, e tettével előre jelzi egész küldetésének célját, hogy az embert meg akarja szabadítani a bűntől.
  Jézus megkeresztelkedésekor történelmi valósággá vált, ami addig csak prófétai ígéret volt. A Jordán folyóban történt vízbemerülés után az Úr feljött a vízből és megtörtént az Üdvözítő hivatalos beiktatása messiási küldetése teljesítésébe. Ez alkalommal „megnyílt az ég”. Az eredeti bűn következtében „bezárult az ég”. Most a messiási korszak nagy ajándéka éppen az lett, hogy ismét megnyílt az ég. Jézuson keresztül, a keresztség szentségének felvételével szabad utunk lett az Istenhez, belépőjegyet kaptunk a mennyek országába.
Ha Jézus nem száll alá a Jordán vizébe, nem nyílik meg az ég, nem hangzik fel az Atya szózata, és nem száll le a Szentlélek, de első nyilvános cselekedetében benne volt egész élete. A Szentlélek erejével akart cselekedni, úgy hogy az Atya akarata vezesse mindenben.
Szó szerint teljesedett benne az, amit Izaiás prófétától olvastunk az első olvasmányban: „íme, az én szolgám, akit támogatok, választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, és igazságot visz a nemzeteknek...”(Iz 42, 1-4). 
  Az Úr Jézus pozitív hozzáállása az ószövetségi törvényhez, hatalmas példa a mi számunkra abból a szempontból is, hogy ma minden formaság ellen tiltakozunk, minden előírást feleslegesnek tartunk, minden értékes hagyományt elvetünk. - Nekem ne mondja meg az egyház, hogy mit kell tennem adventben, vagy nagyböjtben, hogyan vegyek részt a szentmisén, mikor álljak fel és üljek le, mikor gyónjak és áldozzak, s mit tegyek, ha megromlott a házastársi kapcsolat, illetve hogyan készüljek a szentségi házasságra és a többi és a többi…
Jézus viszont vállalja: „Illő, hogy teljesítsük, mindazt, ami igazságos, ami elő van írva.” Az ószövetségi nyelvben „igazember”-nek nevezték azt a személyt, aki teljesíti Isten akaratát. Az Úr Jézus e mondattal élete programját, jelszavát fogalmazta meg, vagyis: az én feladatom, hogy mindenben teljesítsem az Atya akaratát.
Jézus nyilvános tevékenységének kezdete, nekünk is irányt szab: úgy, ahogyan Ő nyilvános tevékenysége kezdetén az Atya akaratának keresését és követését fontosnak tartotta, úgy nekünk is az ő példájára fontos kell, hogy legyen az Atya akarata életünkre vonatkozóan. Ne legyen az életünknek olyan területe, ahol Isten ne lenne jelen, ahonnan kizárnánk Őt. Vonjuk be a terveinkbe, munkánkba, tanulásunkba, sikereinkbe és kudarcainkba. Mondjunk el neki mindent, mint a jól nevelt gyermek a szüleinek. Köszönjük meg neki a szeretetét, és kérjük segítő kegyelmét mindennapjainkra.
Biztosan tervezgettünk egy-két dolgot erre az évre is, van néhány megfogalmazott, vagy ki nem mondott vágyunk, amit el szeretnénk érni az újesztendőben. Ezekből se hagyjuk ki Istent. Terveink között jó lenne, ha ott lenne a lelkiéletben való előrehaladás szándéka, a jobbá levés vágya, az öntudatosabb keresztény élet megvalósításának az elhatározása. Ezzel kapcsolatosan arra biztat a Szentatya, Ferenc pápa, hogy: „Ápoljuk lelki életünket, kapcsolatunkat Istennel, mert ez adja mindannak a gerincét, amit teszünk, és amik vagyunk. Az a keresztény, aki nem táplálkozik az imádságból, a szentségekből és Isten Szavából, az elkerülhetetlenül elfonnyad és kiszárad.”
Testvéreim! Sok mindenre szükségünk van, sok mindent szeretnénk megszerezni, vajon mennyire keresztényiek azok az eszközök, amelyekkel ezeket megvalósíthatjuk, vagy a hozzánk tartozókkal, alattvalóinkkal megvalósítatjuk?
Az életünk sok területét megvizsgálhatnánk, de talán egy-két szóban is összefoglalhatjuk a feladatunkat, kötelességünket: bármit is tennénk, legyen jelen benne a keresztény ember hivatástudata, Isten melletti tanúságtétele.
Az Úr Jézus megkeresztelkedése pillanatában leszállt rá a Szentlélek. Azt is mondhatnánk, hogy Jézus imája meghallgatásra talált, mert rögtön megtapasztalta a Lélek erejét.
Mi is bízhatunk a Szentlélek kegyelmében, a meghallgatott ima erejében. Megkeresztelkedésünk és bérmálkozásunk pillanatától a Lélek erőterében élünk. Jó lenne, ha mindenben a Lélek irányitására tudnánk hagyatkozni, mert akkor sokkal céltudatosabb lenne az életünk. A keresztény embernek az élet nehéz helyzetében is van benső tartaléka, a Lélek, akinek ereje képes ezeken is átsegíteni őt.
Igen, illő hogy megtegyük az Atya akaratát ott ahol élünk, és abban az életállapotban, amelyre meghívott bennünket az Úr, akár kisgyermekként, fiatalként, vagy idősként, mert ezzel mindenki számára érthetően kifejezzük azt, ami számunkra fontos, amiben hiszünk.
Nem elég csak belülről, úgy mond lélekben megélni, a hitünket, a lelkünkben lejátszódó folyamatokat, az Istennel való kapcsolatunkat, hanem valamilyen módon mások számára is át kell adni. Közössé kell tenni. Ne hagyjuk, hogy a minket körülvevő világ lerombolja a bensőnk, lelkiéletünk kifejezésének ezeket a hagyományait, mert azzal mindannyian szegényebbek leszünk. Nekünk is illő, hogy megtegyük, ami elő van írva.
  Mi van előírva? - kérdezhetné valaki. A karácsony előtti hétfőn a vatikáni dolgozóknak és munkatársaknak a Szentatya, Ferenc pápa röviden mindezt összefoglalta, s mint egy útmutatásul adta nekik és általuk, nekünk is. Az első útmutatásban, amit már korábban idéztem, arra biztat a Szentatya, hogy „Ápoljuk lelki életünket!” Aztán arra biztat bennünket, hogy: „Gondozzuk családi életünket! Adjunk gyermekeinknek és szeretteinknek nemcsak pénzt, hanem sokkal inkább időt, figyelmet és szeretetet.
Ápoljuk emberi kapcsolatainkat! Váltsuk valóra hitünket az életben és a jó-cselekedetekben, főként a rászorulók iránt.
Figyeljünk oda beszédünkre! Tisztítsuk meg nyelvünket a sértő szavaktól, a közönséges és dekadens beszédtől.
Gyógyítsuk be a szív sebeit a megbocsátás olajával! Bocsássunk meg azoknak, aki megbántottak minket, és gyógyítsuk be azokat a sebeket, amelyeket mi magunk okoztunk másoknak.
Gondosan dolgozzunk! Végezzük munkánkat lelkesedéssel, alázatosan, hozzáértéssel, szenvedélyesen, az Úrnak hálás lélekkel.
Gyógyuljunk ki, az irigységből! Szabaduljunk meg a bujaságtól, a gyűlölettől és a negatív érzelmektől, amelyek megrontják belső békénket, és összetört, bomlasztó emberekké tesznek minket.
Gyógyuljunk ki a neheztelésből, mert az bosszúhoz vezet. Gyógyuljunk ki a lustaságból, mert az a létezés eutanáziájához visz minket. Szabaduljunk meg az ujjal mutogatástól, mert az gőgössé tesz minket. Hagyjunk fel az állandó panaszkodással, hiszen csak elkeseredünk általa. Tudom, hogy néha ahhoz, hogy megtartsuk az állásunkat, kibeszéljük a másikat, önvédelemből. Megértem ezeket a helyzeteket, de ez az út nem jó irányba visz. A végén mindannyiunkat tönkretesz, és ez nem használ senkinek. Kérjünk inkább bölcsességet az Úrtól, hogy időben el tudjuk harapni a nyelvünket és így ne ejtsünk ki rágalmazó szavakat, melyek csak keserű szájízt hagynak maguk után.
Gondoskodjunk gyengébb testvéreinkről! Gondoskodjunk az idősekről, a betegekről, az éhezőkről, a hajléktalanokról és a külföldiekről, mert ez alapján ítéltetünk majd meg…
  Képzeljük el, hogy megváltozna a világunk, ha mindegyikünk most rögtön elkezdené komolyan és odaadóan ápolni kapcsolatát Istennel és felebarátaival; ha átültetnénk a gyakorlatba az evangéliumi aranyszabályt, amelyre Jézus tanított minket a hegyi beszédben: „Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták” (Mt 7,12). Milyen más lenne a világ, ha úgy néznék a másik emberre, főként, ha segítségre szorul, azzal a jósággal és gyöngédséggel, amellyel Isten néz ránk, ahogy vár minket és megbocsát nekünk. Ha az alázatban lelnénk meg erőnket és kincsünket…” mondja a Szentatya Ferenc pápa.
A mai vasárnap, amikor közösen elmondjuk a Hiszekegyet, újítsuk meg keresztségi fogadásunkat, amit keresztségünk alkalmával szüleink, keresztszüleink tettek helyettünk. Legyünk hálásak azért, hogy Isten bennünket is gyermekévé fogadott, és éljünk úgy, hogy rólunk is elmondhassa: íme, az én szeretett gyermekem, akiben kedvem telik.