„Legyetek tehát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”.Hallottuk/olvastuk Jézus tanítását az evangéliumi szakaszban (Lk 6,27-38).
Sok durvasággal és brutalitással találkozunk a mindennapi életben, ami szóban és cselekedetben jut kifejezésre. A nagyvilágot is a terror, a háború uralja. A televízió képernyőjén és a mozik vásznán ugyancsak sok az erőszakosság, de nemcsak a filmek, hanem a híradások keretében is. Szinte már nincs olyan híradás, ahol ne esne szó arról, hogy hol és milyen erőszakos cselekedetet követtek el.
Közvetlen környezetünkben is tapasztalhatunk hasonlókat, na, nem minden esetben a fizikai erőszakról van szó, bár sajnos sokszor az sem kizárt, főleg az túlzott alkoholfogyasztásnak köszönhetően, de annál inkább a szóbeli erőszakról, a gonosz, másokat bántó beszédeinkről, rosszindulatú megszólásainkról, pletykáinkról.A terrorizmus egy formájának nevezte a rosszindulatú pletykálkodást, a hamis információk vagy féligazságok terjesztését Ferenc pápa egy beszédében, a nyelvet pedig éles késhez hasonlította, amely szerinte így akár gyilkolni is tud. „A pletykálkodók olyanok, mint a terroristák, mert a nyelvükkel bombát dobnak le, aztán pedig odébbállnak, a bomba viszont mindenhol tönkreteszi a másik jó hírét" - mondta a Szentatya, és megismételte, hogy „ha a hívő pletykál valakiről, olyan, mintha megölné. Azok, akik ítélkeznek mások felett, akik rosszakat mondanak másokról, azok hipokriták, álszentek, mert nincs erejük, bátorságuk ahhoz, hogy saját hibáikat észrevegyék. Minden alkalommal, amikor szívünkben elítéljük testvérünket, sőt, ami még rosszabb, amikor erről másokkal is beszélünk, gyilkos keresztényekké válunk.  Ha rosszat mondasz testvéredről, megölöd őt. Minden alkalommal, amikor ezt tesszük, Káin tettét utánozzuk, aki a történelem első gyilkosa volt. A pletykák mindig a bűntett dimenziója felé haladnak. Nincsenek ártatlan pletykák. A nyelvünk, ahogyan Jakab apostol mondta, arra szolgál, hogy dicsőítsük Istent, de amikor arra használjuk, hogy rosszat mondjunk fivérünkről vagy nővérünkről, akkor megöljük Istent, megöljük Isten képmását testvérünkben.” – mondta homíliájában Ferenc pápa.
Joggal tehető fel a kérdés: Lehet-e még az ilyen könyöklő, tolakodó és erőszakkal teli társadalomban egyáltalán keresztény módon élni?A mai világ konkurenciaharcában nem egy keresztény megalkuvásra kényszerül. Ha nem alkalmazkodik a „világ” törvényeihez, lemarad. Ha nem erőszakoskodik és nem áll erősen a sarkára, akkor a többiek letapossák, kihasználják.
S mégis, a krisztusi szeretet parancs finomságot kíván. Arra tanít, hogy szelídek és előzékenyek legyünk, áldozatos lelkülettel bánjunk még ellenfeleinkkel is. Bár a készség, a jóakarat megvan bennünk, mégis azt is tapasztaljuk, hogy erőnk korlátozott és a felebaráti szeretettel csak nehezen jutunk előre.A mai evangéliumban a határtalan szeretet parancsáról van szó: „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért.” (Lk 6, 27). Ennek teljesítése önmagunk teljes feladásával jár, és erre olykor képtelenek vagyunk.Jézus erkölcsi felhívásai néha nehezen érthetőek még sem szabad azokat csak felhívásoknak és követelményeknek tekintenünk.Elsősorban Isten emberhez fűződő kapcsolatáról van azokban szó. Ezekben Jézus az Atyáról beszél. Azt akarja, hogy hallgatói hozzá hasonlók legyenek. Ezért hallaniuk kell az Atya magatartásáról és az ő határtalan szeretetéről irántunk.Erre utal szentmisénk válaszos zsoltára és evangélium előtti verse is: „Irgalmas és kegyes a mi Istenünk: nagy irgalmú és hosszan tűrő. Nem bűneink szerint bánik velünk, és nem gonoszságunk szerint fizet vissza nekünk”(Zsol 102). Jézus mondja: „Új parancsot adok néktek, szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13, 34). Isten tehát jóságos és irgalmas az emberekhez.
Jézus az evangéliumi követelményekkel az Atya magatartását körvonalazta. Ugyanakkor maga is ebben a szellemben élt. Tudott határtalanul szeretni. Jót tett az emberekkel, s bár a bűnt elítélte, de a bűnöst mindig ember számba vette, felemelte. Még a gonoszokhoz is jó volt.Evangéliumi kijelentései felszólítások: ti is ilyenek legyetek! Éljetek így az Atya szellemében és példám szerint! Ezért arról van itt szó, hogy hallgassuk meg készséggel Isten üzenetét és kövessük szellemét. Akarjunk Isten valódi gyermekei lenni. Mélyítsük el vele személyes kapcsolatainkat, tanuljunk tőle, merjünk ráhagyatkozni és bízzunk benne. Merjük megosztani vele életünket.Isten elvárja, hogy úgy éljünk, mint Ő: le tud mondani jogairól és az erőszakról, ki tudja magát szolgáltatni, mint Jézus. Ez az isteni élet. Jézus földi életében nemcsak hangoztatta elveit, de ezeknek megfelelően élt. Közülünk való. Hozzánk hasonló ember, mégis tudott isteni módon élni. Bizonyította, hogy az isteni élet megvalósítható.
Jézus jól ismeri a bűntől megsebzett emberi szívet, tudja, hogy sértéssel, igazságtalansággal, erőszakkal szemben felébred benne a bosszú, a harag ösztöne. És mégsem azt mondja, hogy a megbocsátás a szenteknek fenntartott hősi cselekedet, hanem azt, hogy ez minden keresztény egyszerű kötelessége. Mindez gyökeres megtérést, a gondolat- és érzelemvilág teljes átalakítást kívánja meg. Jézus pontosan ezt kéri tanítványaitól: „Ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhatok érte az Istentől? Hiszen azokat, akik őket szeretik, a bűnösök is szeretik”.
A keresztény nem cselekedhet a bűnös gondolkodásmód szerint, vagy azok módjára, akikhez még nem ért el az evangélium világosság. Pontosan a megbocsátás és a szeretet terén kell különböznie tőlük. Az Úr mellbevágó javaslatokat tesz: „Ha arcul üt valaki, tartsd oda neki a másik orcádat is. Mindenkinek, aki kér tőled, adj…” Ha nem is sikerül szó szerint megvalósítanunk ezeket a mondatokat, de magunkévá kell tennünk és törekednünk kell a tettekre váltásukra. Ennek értelmében tartózkodnunk kell a sértések visszafizetésétől, a haragtartástól és késznek kell lennünk arra, hogy mindenkivel jót tegyünk, akár a méltányosnál is többet adni, testvéreink javára lemondanunk saját jogainkról.
Egyszóval arról a nagyobb igazságról van szó, amelyet a szeretet ihlet, amely a szeretetben túllépi a határokat. Erre tanított Jézus: elsőként is Ő gyakorolta, amikor életét adta a lázadó és hálátlan népért, meghalt értünk, „amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5, 8).Mindennapi életünk számára ez azt jelenti, hogy még az erőszakot, az ellenségeinkkel való összetűzéseket is Isten elé kell vinnünk: „Azokra, akik átkoznak titeket, mondjatok áldást, és imádkozzatok rágalmazóitokért”(Lk 6, 28).Miért rejtenénk el Isten előtt kudarcainkat, félelmeinket és gyűlölködő gondolatainkat?Miért ne próbálnánk meg Jézushoz hasonlóan élni: „jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel” mérni? Lehet, hogy ez teljes egészében senkinek sem fog sikerülni. Hiszen ki tudja mindig szeretni ellenségeit? Ki tud értük mindig imádkozni, és rájuk áldást mondani? Ki tud mindig jót tenni és kölcsönözni? Ki tudja elkerülni, hogy ne mondjon ítéletet, és ne ítélkezzen? Ki tud mindig megbocsátani?
A természetes ember, a Krisztus előtti ember, Ádám fia, se megérteni, se élni nem tudja ezt a tanítást. Hogy erre képes legyen, újjá kell születnie Krisztusban és benne lelki emberré kell válnia. Szent Pál szerint „a földi ember alakját hordozzuk magunkon”, de magunkon kell hordoznunk „a mennyeinek alakját” is (1Kor 15, 49). Ez teljesen majd csak a dicsőségben valósul meg, de a kezdete itt van, a földön, ahol a keresztényt a kegyelem és Krisztus Lelke élteti. Ezért képes arra, hogy úgy szeressen, amint Krisztus szeretett bennünket.