Amikor először láttam összeesküvés-elméleten alapuló filmet, nem gondoltam, hogy egyszer még haragudni fogok a műfaj megálmodóira. Azonban – olvasva a blogokat és a kommentek tengerét –, annak ellenére, hogy Európa egyik gócpontja, a mesés és festői Itália csak 600 kilométerre található tőlünk, úgy tűnik, a jelenlegi járványügyi helyzetre számos honfitársunk még most is egyszerűen legyint. Mondván, az egész humbug, biztos ezt is pénzügyi és más érdekek irányítják, illetve akarják elhitetni velünk a helyzet komolyságát. Ráadásul még az Egyház is bedől mindennek, és szünetelteti Olaszország-szerte a nyilvános szentmiséket április 3-ig… és most csak a nyomdafestéket tűrő vélemények rezüméjét idéztem.

Jó lenne megállni és gondolkodni. A legyintők számára is vízválasztó lehet talán az a tegnapi hír, melyben Daniele Macchini bergamói orvos osztja meg tapasztalatait a világgal a koronavírus-járványról. Arról számol be, hogy az olaszországi helyzet drámai. Így fogalmaz az alapján, amit megélnek: a háború kitört, és a csaták éjjel-nappal folynak. Ami igazán mellbevágó, számunkra is, akik többé-kevésbé nyomon követtük az eseményeket, hogy a korábbi hírekkel ellentétben a COVID-19 nem egy sima influenzás megbetegedés, hanem jóval súlyosabb annál.

Amikor írom e sorokat, idehaza már tizenkét igazolt esetnél tartunk. Olaszországban pedig az ország teljes területén elrendelték a legmagasabb fokozatú óvintézkedéseket.

Nem akarom hosszan sorolni, mi mindent köszönhet az európai kultúra Itáliának, az is közhelyként hat, hogy Egyházunk szíve Rómában dobog… Nem ezért ragadtam tollat. Arra szeretnék utalni és emlékeztetni, hogy biztosan mindannyiunknak van jó élménye az olaszokkal kapcsolatban, ha más nem, hogy szeretjük a pizzát vagy a cappuccinót.

Ma reggel, amikor a hétéves fiammal beszélgetve szóba került a helyzet, csak annyit kérdezett, hogy ez azt jelenti, hogy akkor nem tudja meglátogatni a római barátját? Hogy ki is ez az olasz barát? Legyinthetnék, hiszen semmi komoly. És mégis az. Két éve nyáron, amikor pár napot az Örök Városban töltöttünk a családommal, esténként egy, a Piazza Navona közelében található étteremben ettünk. A fiam percről perce közelebb húzódott a pizzasütő kemencéhez, a benne ropogó tűz egyből megragadta. De az igazi melegség akkor érte el, amikor a szakács maga mellé invitálta, és megmutatta neki a tésztadagasztás, a pizzakészítés csínját-bínját. Kisvártatva kuktasapka is került a fejére és fél óra leforgása alatt mindenki a magyar Davidéről beszélt és a kedvét kereste. Minden jelenlévő, a pincértől a szakácson át a tulajdonosig szívét kitárva, igazi vendégként tekintett a fiamra, aki teljesen kivirult, otthon érezte magát, habár egy szót se beszélt vagy értett olaszul. De a legfontosabb nyelven, a szeretet és a barátság nyelvén mégis hamar beszélgetőtársakra talált. A harmadik napon, amikor a búcsúra került sor, felállították Dávidot az asztal közepére és együtt fényképezkedtek vele, így búcsúztak tőle. Hát ezért tekint vissza a fiam két év távlatából is barátaiként az olaszokra, az ott dolgozókra.

Most arra biztatok minden kedves olvasót, hogy tekintsünk a valóban bajban lévő olaszokra, a barátainkra – akár közel vannak hozzánk, akár távol, akár ismerjük őket, akár nem, akár beszéljük a nyelvüket, akár nem. Mondjunk el értük egy imát, beszéljük együtt azt a nyelvet, amit mindenki megért. Ha tudjuk, fejezzük ki közelségünket egy bejegyzéssel, egy messengerüzenettel, egy telefonhívással is. Számítanak ránk, és a mi életünk is jobb attól, hogy tudjuk, ha ez az egész véget ér majd, ha újra mehetünk hozzájuk, akkor az ajtóban állva, széles mosollyal kiáltják oda, barátként: Ciao!

Fotó: Pixabay

Kuzmányi István/Magyar Kurír