Kocsis Fülöp görögkatolikus metropolita „Imádkozunk hazánkért, családjainkért, a menekültekért és azokért is, akik más céllal indultak útnak” címmel szeptember 14-én, az üldözött keresztényekért és a hazájukból elvándorolni kényszerülőkért tartandó országos imanap kapcsán felhívást tett közzé.

 

Éhes voltam, és ennem adtatok. Szomjas voltam, és innom adtatok. Idegen voltam, és befogadtatok.

Fájó szembesülni azokkal a vádakkal, amelyek követelik tőlünk, hogy miért nem teljesítjük Krisztusnak ezt a parancsát a bevándorlókkal szemben. Igaz, sok egyebet is a szemünkre lehetne vetni még: Ne paráználkodjál! Ne hazudj! Ne lopj! Ezek megtartását mostanában kevésbé tartják számon, kevésbé követelik tőlünk, holott a keresztény emberek gyöngeségei, bizony, ezeken a területeken is megjelennek. Mindenesetre a bűn bűn, ha kicsi, ha nagy. Mert van kicsi és van nagy bűn is, és mindet egyaránt kerülni kell. S nem mindig az a nagy bűn, amelyre hangosan kiabálnak. Miként nem mindig azt kéri tőlünk az Isten, amit az emberek hangosan követelnek. Hisz parancs is van, kicsi és nagy, melyekre egyaránt törekedni kell, de nem mindig az emberi gondolkodás mértéke szerint.

Persze nem is mentegetőzhetünk. Amikor a legfőbb parancs ellen vétünk, vagyis nem tudunk eléggé szeretni, akkor nem hivatkozásokat kell keresnünk, hogy miért vagyunk gyengék, hanem lehajtott fővel bűnbánatot kell tartanunk, s esedeznünk a végtelen hatalmú Istenhez. Nemcsak azért, hogy bocsássa meg ezt a gyarlóságunkat, hanem azért is, hogy egészítse ki a mi véges, törékeny, töredékes szeretetünket.

Most ennek van itt az ideje. Olyan emberáradat érkezett, amelyet képtelenek vagyunk kellő szeretettel befogadni. Talán joggal róhatnak meg minket ezért, amikor úgy érezzük, befogadóképességünk határaihoz értünk. Ha végtelen szeretettel rendelkeznénk, akkor gond nélkül tudnánk cselekedni. Tudnánk azt is, hogy mit kell tennünk, hisz a végtelen szeretet tökéletes tisztánlátást is adna nekünk. Fájdalom, ezzel most nem rendelkezünk. Marad a sötétben tapogatózás, a bizonytalanság, a jövőtől való félelem. És marad a szeretetadás töredékessége.

Ám amíg ebben a homályos, kilátástalan helyzetben vagyunk, addig sem maradhatunk tétlenek, addig is kell cselekednünk. Legfőképpen e hiányosságunk leküzdése érdekében. Ha fölismerem, hogy kevés bennem a szeretet, akkor kérnem kell, hogy növekedjék bennem. Arra van szükségem, hogy Isten, aki maga a szeretet, egyre fontosabb szerepet kapjon az életemben, egyre nagyobb helyet kapjon bennem. Szeretethiányos az életünk, a hitünk, a kereszténységünk. Ha a szeretet – vagyis az Isten – megfelelő mértékben betöltene minket, akkor szemernyit sem kellene féltenünk a kereszténységünket, a kereszténységből táplálkozó Európánkat. Akkor semmi sem sodorhatná azt el, sem emberáradat, sem vallási erőszak.

Félezer évvel ezelőtt hittel és keresztény összefogással tudtuk megfékezni és visszaszorítani az akkori iszlám áradatot. Jó, ha tudjuk, legalább mi, görögkatolikusok, hogy az akkori küzdők a pócsi Istenszülőnek tulajdonították, hogy végérvényesen megfordult a hadiszerencse, és Zentától kezdve már csak visszafelé vonultak a hódítók, mígnem teljesen elhagyták a Kárpát-medencét. Akkor végre föllélegezhetett Európa. Most is hasonló szerep jutott nekünk. Bár konszolidáltabban érkeznek a tömegek, s így, hála Istennek, nem kell fegyvert ragadnunk. De a hit és a keresztény összefogás most sem maradhat, nem maradhatna el. Már csak azért sem, mert a hódítás sokkal összetettebb. Számos keresztény is érkezik, sok-sok jóindulatú, jóakaratú, valóban szükséget szenvedő vagy legalábbis fatálisan félrevezetett ember. Nekik az együttérzésünkre, adott esetben a kenyerünkre, ruháinkra van szükségük. Nem villogtathatunk sem kardot sem pajzsot, mert sokuk felé éppen a kitárt kezünkkel kell fordulnunk. Nehéz tehát, nagyon nehéz tisztán látni, hogy mit is kell tennünk. Éppen ezért a legnagyobb feladat most a hit és a keresztény összefogás.

Ha a huszonegyedik századi népvándorlás elsöpri Európát, az csak azért lesz, mert elgyöngült a hitünk, mert elfogyott a szeretetünk. Kerítéssel, határzárral, rendőri beavatkozással nem tudjuk megvédeni sem hazánkat sem kultúránkat. Ezek szükséges rendelkezések, hogy a rendet valamelyest fönntarthassuk, de végső megoldást csak a belső erő adhat.

Görögkatolikus testvéreinkhez szólunk. Mi, akik oly sokszor megtapasztaltuk már égi Édesanyánk csodatevő erejét, forduljunk most hozzá nagy bizalommal! Valljuk meg bűneinket, gyöngeségeinket, szeretetlenségeinket, és Rajta keresztül kérjük a Történelem Urát, kérjük a Mindenhatót, hogy fordítsa akarata szerint jóra ezt a megoldhatatlannak látszó helyzetet. Valamiért megengedte a sátán tombolását Közel-Keleten és Ukrajnában nyíltan, Hazánkban s a közeli országokban pedig burkoltan. Ő tudja, miért, de megengedte keresztény kultúránk gyökereinek haderőkkel való elpusztítását az ősi keresztény központokban és gúnyrajzokkal, demokráciát harsogó demagógiával az öreg keresztény Európában. Kívülről is, belülről is nagy erőkkel támadják a keresztény hitet. Mi más lehet a feleletünk, mint az imádság, a bízó, egyedül Istenbe vetett reményből táplálkozó hit és összetartás?

Fogjunk össze az imádságban! Imádkozzunk a hazánkba érkező, földönfutókká lett testvéreinkért, bármilyen szándékkal, bármilyen vallással érkeztek is. Imádkozzunk felelős vezetőinkért, akiknek rövid és hosszú távú megoldásokat kell találniuk ebben a lehetetlen helyzetben! Imádkozzunk azokért is, akik otthon maradtak, mert sem hazájukat, sem vallásukat nem akarták elhagyni, közben azonban talán a létükért remegnek! Imádkozzunk a keresztényüldözésben szenvedő hittestvéreinkért, de azokért a szerencsétlen nyomorultakért is, akiket rá tudott venni a sátán azokra az aljasságokra, amelyeket a keresztényekkel művelnek! Irgalmazzon nekik az Úr, és világosítsa meg őket, hogy megtalálják az igaz Isten útját! Irgalmazzon nekünk is gyöngeségeink és szeretetünk töredékessége miatt, s kérjük, hogy világosítson meg, mit kell tennünk, és erőt is adjon hozzá.

Szeptember 14-én imanapot tartunk az egész országban. Csatlakozzunk minél többen ehhez a hitből fakadó összefogáshoz! Bizánci rítusú egyházunk ráadásul böjttel ünnepli ezt a napot, Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepét. Ajánljuk föl tehát aznapi böjtünket is, tegyük ezzel még hatékonyabbá, még odaadóbbá az imánkat! A debreceni főszékesegyházban éjszakai virrasztást tartunk előző este, vagyis szeptember 13-án, vasárnap. 18.30-kor parakliszt végzünk a Pócsi Mária ikonja előtt, 19.30-kor pedig elkezdjük a nagy virrasztás szertartását. Mindenkit hívunk, aki csak teheti, csatlakozzék imádságunkhoz! Imádkozunk hazánkért, imádkozunk családjainkért, imádkozunk a menekültekért, és azokért is, akik más céllal indultak útnak. Imádkozzunk állami és egyházi vezetőinkért, hogy helyes döntéseket hozzanak. Kérjünk önmagunk számára is megvilágosítást, hogyan tudjuk teljesíteni Ferenc pápánk kérését, hogy minden egyházközség fogadjon be menekülteket. Nem maradhatunk tétlenek, de minden tettünk az Istenhez forduló imádságból kell, hogy vegyen irányt és erőt.

Üdvözítsd, Uram, a Te népedet, és áldd meg a te örökségedet; adj győzelmet ellenségeink fölött hazánknak, s kereszteddel őrizd meg a te népedet! (Szent Kereszt tropárja)

Fotó: Thaler Tamás

Magyar Kurír