– Az esztendő utolsó napjaiban születtem, pontosan december 28-án. Ezen a napon a liturgia azokra a betlehemi kisgyerekekre emlékezik, akiket Heródes király legyilkoltatott, mert az újszülött Jézustól akart megszabadulni. Aprószenteknek nevezzük őket. Föl is vetődik a kérdés, hogy milyen jogon nevezhetők „szenteknek”, hiszen semmit sem tettek érte. Az Egyház mégis így tartja őket számon. Gyakran elgondolkodtam – ha már ezen a napon születtem – milyen jelzése van ezeknek a kisgyermekeknek számomra. „Kicsik” voltak még, és mégis helyük van Jézus történetében. Ha visszanézek az életemre, rám is jellemző a „kicsinység”, és nem csak termetem szerint. Egyszerű, szerény ember voltam. Nem olyan, aki a fellépésével, megjelenésével, rendkívüli tehetségével, sodró modorával rögtön felhívja magára a figyelmet. Életem során elég változatos és színes pályát jártam be, és örültem is ezeknek a feladatoknak, de sohasem azt tartottam elődlegesnek, hogy ez vagy az milyen magasan van az egyházi ranglétrán. Inkább a minőségre próbáltam törekedni, hogy ahová állítottak, ott tényleg jelen legyek, ott legyek a helyemen, és ne csak úgy, mint egy munkahelyen, ahová több-kevesebb időre bejárok. Hivatásomból és hivatásomnak éltem. Ez pedig időskorban is követhető életfelfogás.

– Ha az időskor – amely nagy ajándéka az Istennek – természetes „élethelyzet”, hogyan ad lehetőséget a szolgálatra?

– Két dolgot emelnék ki: egyrészt meg kell tanulni az elszakadást, másrészt azt, hogy félelem nélkül, bizalommal nézzünk a jövőre. Az időskorú ember napról napra tapasztalja, hogy lefelé tart a pályája. Minden, ami körülöttünk van, az élet és benne az Egyház élete, tovább megy a maga útján, ő pedig egyre inkább kimarad ebből. Ezt türelemmel kell elfogadni. Nagyon lényeges, hogy az ember hogyan éli meg ezt a kivonulást. Van, aki állandóan panaszkodik, siránkozik, mert már ez se megy, az se megy, vagy azért kesereg, mert nem figyel rá a környezete úgy, amint szeretné. Aki mindig azon gondolkozik, amit el kell hagynia, és az emlékeiben is csak a negatív történésekkel foglalkozik, nyugtalanná, békétlenné teszi öreg napjait.

Nemrég olvastam Lombardi jezsuita atya (volt vatikáni szóvivő) rövid beszámolóját Benedek nyugalmazott pápa „állapotáról”: „Benedek pápa az idős kort nagyon derűsen, imádságban éli meg. Nincs különösebb betegsége, az időskorban halad egyre előre, általánosan egyre gyengébb lesz, miközben őrzi elméje és lelke világosságát. Nagy lelki egységben van Ferenc pápával és az Egyházzal, érezzük, hogy imádságával, szolidaritásával támogatja utunkat, és ma is jelen van az Egyházban.”

Nem hasonlíthatom magamat Benedek pápához, de valahogy így szeretném idős napjaimat élni én is.

– A békés kivonulás milyen életszemlélettel párosul?

– Az öregkorban az ember lassan elkopik. Nemcsak a betegségek miatt, hanem az élettér is beszűkül. Megéljük, hogy egymás után eltávoznak rokonaink, kortársaink, jó ismerőseink... ritkul körülöttünk az erdő, és világosodik az égbolt. Ez akkor lesz békés, ha ezt életünk természetes állapotaként éljük meg és elfogadjuk. A múltat békében elengedjük, a jelent elfogadjuk, a jövőt Istenre bízzuk. Persze ez nem mindig megy könnyen, de ha tiszta a hitünk, és van egy kis humorérzékünk, akkor sikerül. Így válik szabaddá az ember önzésétől, illúzióitól. Persze erre nem csak az öregeknek van szüksége. Azt mondja a közmondás: „Minden fa arra dől (ha kivágják), amerre életében hajlott.”

– Püspök atya jó humorérzékét mindannyian ismerjük. Mit jelent ez?

– Mit jelent a humor? Az élet apró helyzeteiben észrevenni a „poént”, amin lehet mosolyogni, vagy harag és sértődés nélkül elgondolkozni. Mindenütt ott van valami jó megoldás, és a bukás lehetősége, rajtunk múlik, hogy ebből az életünkben mit válogatunk ki. Ez szintén a belső szabadság kérdése.

– Hogyan telik egy napja?

– Mivel itt, az otthonban élek, általában a ház ritmusát követem. Csak az étkezések időpontja van rögzítve, és a napi szentmise. Itt, a Szent Antal-kápolnában misézem naponta délután 5 órakor. Ezek a külső keretek, de természetesen nem unatkozom. Néha kapok felkérést külső szolgálatra – bérmálások, előadások, lelkigyakorlatok stb. Az ezekre való készülés is ad feladatot. De amikor nem kell semmit sem „csinálnom”, akkor sem unatkozom. Szellemi munkát végzek, gondolkozom és imádkozom. Az imádság egyébként is intenzív szellemi tevékenység. Mindkettőre van lehetőségem, és ki is használom.

Életünk tartalmát sem csak az aktív cselekvés jelenti, a teljes ember több ennél. Élményeink, az emberekkel való találkozásaink, az egymásra gyakorolt hatások teremtik a lelki gazdagságot, jelentik azt, akik vagyunk. Életemben sok minden történt velem és körülöttem, sok jó emberrel találkoztam, és valószínűleg vannak olyanok is, akikre én voltam jó hatással. Ezekre jó emlékezni, és van kikért imádkozni.

Itt, az otthonban általában nálam idősebb emberek élnek. Az itt élő papok is mind idősebbek. Az elmúlt évben két régi barátom távozott el közülünk. Seregély István nyugalmazott egri érsek és Gonda Imre atya, egri tanártársam. Ez ébren tartja bennem törékenységem tudatát, és figyelmeztet, hogy le ne vegyem szememet a hazaváró mennyei Atyámról.

– A karácsonyt hogyan tölti püspök atya?

– Szépen, csendesen. Karácsony este 8 órakor mondok egy misét itt, az otthon kápolnájában, éjfélkor pedig a társszékesegyházban, majd az ünnep délelőttjén, a harmadik karácsonyi misémet ismét itthon, a betegek kápolnájában mutatom be, ahová a tolókocsis betegeket is összegyűjtik. Így csatlakozom az Egyház ünneplésébe. Ennek lényege pedig az, hogy visszhangozzuk az angyalok énekét: Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakarat embereinek” (Lk 2,14). Ez karácsony lényege, és akit ez megérint – akárhol van, akármilyen életkorú –, annak az ünneplés erőforrása lesz.

– A mai világban minden relatívvá válik abszolút értékek hiányában. Az egyik közösségi oldalon olvastam: „Két dolog biztos a világban, az egyik, hogy van Isten, a másik pedig az, hogy nem te vagy az.”

– Ennyi nem elég. Én így módosítanám ezt a bölcsességet: két dolog biztos a világban, az egyik, hogy van Isten, minden tőle származik; a másik pedig az, hogy mindnyájunkat – engem is és téged is – szeret és belénk oltotta a szeretet képességét. Karácsony éppen erről beszél.

Fila Béla atya, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori tanára korunk problémáiról beszélve így közelíti meg ezt a kérdést egyik karácsonyi prédikációjában (amely olvasható A hetedik szoba küszöbén című, az Új Ember Kiadó gondozásában nemrég megjelent kötetében): A mai ember súlyos veszélyben van. Ezt a veszélyt önmaga idézte elő. … Mi a veszély? Korunk embere olyan mértékben öntudatra ébredt – nevezhetjük ezt fölvilágosult értelemnek, emancipációnak, technikai civilizációnak –, hogy létrehozott egy olyan világot, amelyik elfeledtette az alapokat, amelyre épült. Ezzel egyidejűleg eltakarta a végső célt is. Nem az a baj, hogy építettünk, hogy egy gazdag és színes világot építettünk, a tragédia az, hogy elfeledkeztünk arról, amin életünk valójában nyugszik. A mai világban minden az ember alkotása, a körülöttünk lévő dolgokat mi hoztuk létre. A magunk alkotta világban azonban csak önmagunkkal találkozhatunk. Sok mindenünk megvan, ám sejtelmünk sincs arról, hogyan kellene élni. Egyszer egy gondolkodótól megkérdezték, ugyan mi a probléma, hiszen van villany, van gáz, van mobiltelefon, televízió, vannak hatalmas áruházaink, éjszakai bárjaink – minden jól funkcionál. Erre azt válaszolta: „Tudják, pont ez a gond, hogy minden »csak működik«, de hogy »miért, és minek« működik, arról elfelejtkeztünk. Mintha csak az lenne a cél, hogy ebben a világban jól érezzük magunkat. Az ember bezárta magát saját magába.” Karácsony ezt az önzésébe zárt világot nyitja ki. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak (Jn 3,16–17).

Életünk alapvető kérdésére tehát ez a válasz: Isten szeretetből teremtett minket, szeretetre képesnek teremtett bennünket, és várja a válaszunkat. Erre pedig az élet minden helyzete lehetőséget ad. Fila Béla professzor így imádkozik a kis Jézus jászola előtt: „Köszönöm, hogy hozzád tartozom, hogy válaszolhatok neked, visszaadhatom neked az életemet azzal, hogy felebarátiamat szeretem.”

– Sokakban megmaradt püspök atya tanítása. Nyugalmazott megyéspüspökként mit tud még hozzátenni az egyházmegye életéhez?

– Itt élek a nyugdíjas otthonban. Ha megkérnek, szívesen segítek a szolgálatban, érdekelnek az egyházmegyében zajló események, ha kérik, megosztom tapasztalataimat, de már nem az én feladatom a lelkipásztori szolgálat, az egyházmegye irányításának terhe sem. Ezt másoknak kell ellátniuk. De minden nap bemutatom a szentmisét az Egyházért és az egész világért.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében különösen figyelünk, hogy egyre jobban elmélyítsük az Eucharisztia ajándékát. Az Egyház az Eucharisztiából él, ahogyan Szent II. János Pál pápa tanította: „Valahányszor az oltáron bemutatjuk a keresztáldozatot (…), megváltásunk műve folytatódik. Az eucharisztikus kenyér egyszerre jelzi és megvalósítja a hívők egységét, akik egy testet alkotnak Krisztusban” (Ecclesia de Eucharistia, 21). A pap sok feladata között, mintegy az egész összefoglalása, központi képesítése az, hogy bemutatja a szentmisét. Amikor bemutatom a szentmisét – függetlenül attól, hogy hányan vesznek azon részt –, benne vagyok az Egyház kegyelmi áradatában. Élő kapcsolatban vagyok a pápával, az egyházmegye püspökével és papjaival és a hívekkel is. Mindig van miért hálát adni, van mit felajánlani, és van mit kérni.

– Püspök atya istenképe változott-e az élete során?

– Persze! Egész életünk tanulás. A mondás szerint is: a jó pap holtig tanul. Istennel való kapcsolatunk is, bár hullámzó lehet, fejlődik, bensőségesebbé válik. Így vagyok én is. Két alapvető érzés nem változott. Az én tudatomban Isten mindig „Van”, „mindig jelenlévő”, akár foglalkoztam vele, akár nem, és azt is érzem mindig, hogy Ő az én oldalamon áll, nem ellenségem, gondja van rám.

– Elmondhatja-e az ember magáról valaha, hogy, készen áll? Kimondhatja-e: „Készen állok, Uram”? Püspök atya készen áll az elmenetelre?

– Ezzel azért óvatosan bánnék. A halálunk egyszeri eseménye az életünknek. Egyedül megyünk át a kapun. Seregély érsek atya hősiesen viselte az utolsó hetek súlyos szenvedéseit, de azért többször elmondta. „Mindig készen álltam az elmenetelre, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.”

Gonda Imre atya pedig szépen elcsendesedett.

Nyolcvan évvel ezelőtt egy héttagú családba születtem. Mostanra már egyedül maradtam, a többiek kint vannak a temetőben. De hasonló a helyzet a papi vonalon is. Nap mint nap jönnek az értesítések az ország különböző részeiből, hogy a korosztályomhoz tartozó papok egymás után eltávoznak a földi életből. Ez az én sorsom is. Nem azt mondom, hogy készen állok, inkább így fogalmazok: tudom, hogy nekem is át kell lépnem a kapun, mégpedig egyedül, de erős a bizalmam, hogy az én Teremtőm akkor sem hagy magamra, és magához fogad.

*

Kedves Püspök Atya!

80. születésnapján hálát adunk Istennek a kicsinységben szolgált életéért, amellyel naggyá tette fiatal, 25 éves egyházmegyénket, és tanításával erősítette a benne élők Istenbe vetett hitét.

Isten éltesse örökké!

Szöveg és fotó: Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Magyar Kurír