„Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
A mai evangéliumi szakaszban (Mk 10, 17-30) Jézushoz jön egy buzgó
fiatalember, aki minden parancsot megtartott kora ifjúsága óta. Örök
életet, örök boldogságot szeretne. Jézus megkedveli, szeretné, ha
csatlakozna hozzá, ezért felszólítja, hogy adja el mindenét és kövesse
őt, de a fiatalember a kérés hallatán „elszomorodott és leverten
távozott, mert nagy vagyona volt”. Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul és
elmagyarázza nekik, hogy a nagy vagyon birtoklása majdnem leküzdhetetlen
akadályt jelenthet, ha Isten országát akarják megszerezni. Nem azért,
mert a gazdagság önmagában rossz, hanem azért mert az ember hajlamos
arra, hogy túlságosan ragaszkodjék hozzá, annyira, hogy jobban szeresse
Istennél.
A tanítványok nagyon csodálkoztak Jézus kijelentésén, annál is inkább,
mert az Ószövetségben a földi gazdagságot úgy tekintették, mint Isten
áldó kezének ajándékát, míg a szegénységet büntetésként fogták fel. Az
Újszövetség ezzel szemben, Isten országának fényében, egészen
ellentétesen vélekedik a gazdagságról. A vagyonra éhező ember mindig ki
van téve annak a veszélynek, hogy elszakadjon Istentől, hogy életének
középpontjába az anyagi javakat, egyéni ambíciókat állítsa Isten
helyébe.
Pál apostol mondja az efezusi híveknek: „semmiféle paráznának,
tisztátalannak, kapzsinak, vagyis bálványimádónak nincs öröksége
Krisztus és az Isten országában” (Ef 5,5)! A kapzsinak tehát azért nincs
helye Isten országában, mert bálványimádó, azaz nem Istenben bízik,
hanem a vagyonában! És így mindenki gazdag, aki az Istenbe vetendő
bizalmát bármilyen anyagdarabba, vagy bármi egyébbe helyezi!
Egy házat, egy autót lehet birtokolni, mint közömbös, az ember
szolgálatára álló eszközt, és lehet benne, vele és érte élni! Tőlem
függ, hogy lélektelen tárgy lesz-e a kezemben, vagy véremet szívó
bálvány felettem! Akinek azonban egy tárgy igénybe veszi egész életét,
vagy akár csak egy döntő pillanatban, de akkor minden bizalmával és
energiájával feléje fordul, és rajta csüng, az bizony ennek a tárgynak
értékétől, erejétől, vagy jelentéktelenségétől függetlenül, szívéből
származóan, bálványimádó, akinek ezért nincs része Isten országában.
Ezzel a felismeréssel természetesen egyetlen „gazdagot” sem lehet
becsempészni a mennyekbe, de arra biztosan jó, hogy felébressze azokat
is, akik földi kincsek híján csak egy primitív agyagbálványt imádnak
szívük rejtekében, vagy hordanak rongyaik alatt, és amely rongyokat -
magukat ámítva - vitathatatlan belépőjegynek hiszik az Isten Országába!
A gazdag ifjú történetének van egy utóirata is. Az ifjú távozása után
Jézus így szól: „Fiaim! Bizony nagyon nehéz az Isten országába jutni
azoknak, akik a vagyonban bíznak!” Figyeljünk fel arra, hogy ez az ifjú
minden parancsolatot megtartott. Ebből következik, hogy nem elég a
parancsolatok megtartása. Neki és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak
címzi Jézus a következőt: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a
gazdagnak bemenni Isten országába.”
Ebből következik, hogy nem elég megtartanunk Isten parancsait. Krisztus
Urunk megszállottságra, azaz az evangéliumi radikalizmusra kötelez
minket. Ehhez a radikalizmushoz kell folytonosan megtérnünk. Avilai nagy
Szent Teréz ezt az evangéliumi részt kommentálva azt mondta, hogy a
gazdag ifjúból hiányzott a megszállottság magja. Az ő helyzetében
valóban megszállottnak kellett volna lennie, hogy el tudja fogadni, ha
az emberek azt mondják majd róla, elment a józan esze, mint ahogy
később, a gazdag posztókereskedő fiáról, Assisi Ferencről is mondták, -
elhagyni mindent, kiszolgáltatni magunkat Istennek, minden ügyünkben
egészen ráhagyatkozni a Gondviselő Istenre, nem is olyan egyszerű. De
nem megvalósíthatatlan, mert „Istennek minden lehetséges”. Isten pedig
nem tagadja meg ezt a kegyelmet senkitől, aki őt bizalommal kéri: Ő
segít az akadályok elhárításában.
Boldogok az apostolok, akik azt a keveset, amijük volt, mind elhagyták:
házukat, hálójukat és földjeiket, anyjukat, apjukat és testvéreiket:
Krisztusért és az evangéliumért. De ezt tették a nagy szentek is, köztük
Szent Ferenc, aki a püspök jelenlétében még a magán lévő ruhát is
visszaadja atyjának, mert ettől a pillanattól egészen a mennyei Atyára
akar hagyatkozni, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.
Az evangéliumi ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok
rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának.
Szent Lukács mondja, hogy előkelő, főember volt, tehát valami fontos
pozíciót töltött be (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor
oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz
üdvözülnie. Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott,
ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt
lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk.
Jézus ezért mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki kész
Istenért mindent elhagyni, mindent feláldozni, miként tette Ábrahám is.
Bizonyára visszaemlékszünk az ószövetségi történetre, melyben a hit
atyja Ábrahám csodálatos ajándékot kapott. Késő öregségükben, Ábrahámnak
és Sárának gyermekük született. Számukra ez volt a legnagyobb
boldogság. Az emberi értékek közül a legnagyobbat kapták – egy fiút, egy
utódot. A szülők általában kisajátítják a gyerekeiket, talán Ábrahámot
is megkísértette ez a gondolat. Mégis, amikor Isten azt mondta
Ábrahámnak, hogy fia életét kéri, Ábrahám beleegyezett. Sőt, azt is
elfogadta, hogy a kapott ajándékot a számára legdrámaibb módon adja
vissza, hogy ő maga áldozza fel, egészen elégő áldozatként.
Érdemes eljátszani a gondolattal, vajon mi történt volna, ha Ábrahám nem
akarta volna visszaadni a fiát? Ha fellázadt volna és megmaradt volna
saját meggyőződésében, hogy Isten utasítása túl kegyetlen? Mi történt
volna akkor? Minden bizonnyal Izsáknak meg kellett volna halnia. Nem
fontos, hogy milyen körülmények között, hogy betegség következtében-e,
vagy valamilyen harcban, hadjáratban, vagy vadállat tépte volna szét.
Ábrahámnak mindenféleképpen el kellett volna veszítenie a fiát, aki
Isten és Ábrahám közé állt volna. Izsák akadállyá vált volna, hogy
Ábrahám a hitben teljesen átadhassa magát Istennek. Fia visszaadásának a
visszautasítása azt jelentette volna, hogy kisajátította őt magának.
Ábrahám, átadva a fiát, nemcsak, hogy visszakapta őt, de a kegyelmet
megsokszorozva nyerte vissza.
Mindannyian meghívást kaptunk a megszállottságra, az evangéliumi
radikalizmusra. A megszállottság magja nélkül nem követhetjük az Urat a
végsőkig. Hiszen előbb, vagy utóbb kénytelenek leszünk mindent elhagyni,
mindentől elszakadni. A legnehezebb akkor lesz ez számunkra, ha mindent
életünk végére hagyunk. Úgy akkor kell ezt majd megtennünk, de szörnyű
kínok közt, s az Úr szeretne megkímélni ezektől a kínoktól. Szeretné a
saját érdekünkben, ha már most elhagynánk minden „gazdagságot”, azaz
szeretné, ha felszámolnánk minden fajta kötödést, ragaszkodást, ami
bűnös élethez, földi javakhoz, szellemi értékekhez, egyéni ambíciókhoz, s
nem magához a teremtő Istenhez kötnek.
Megdöbbenhetnénk, hogy az Úr ilyen sokat követel tőlünk, de ez a
követelés Istennek a mi szabadságunkra és javunkra irányuló vágyából
fakad. Az evangéliumi megszállottság lényege abban áll, hogy mi mindent
átadunk Istennek, ami a miénk, és Ő cserébe odaad nekünk mindent, ami az
Övé. Mi odaadjuk a mi szegényes, emberi mindenünket, Ő pedig nekünk
adja az Ő csodálatos mindenét, az Ő isteni mindenét.
Ennek megvalósítását eltanulhatjuk a Boldogságos Szűz Máriától, aki a mi
mintaképünk. Ő valóban mindenét átadta az Úrnak, amikor az angyali
üdvözlet alkalmával ki merte mondani: Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok,
történjék velem a te igéid szerint, és a végsőkig követte az Úr
akaratát. Kövessük hát a Szűzanya és a szentek példáját, ha valóban
elakarjuk nyerni az örök életet?
Kommentáld!