KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Bevezetőjében Böcskei László megyéspüspök arra hívta fel a figyelmet: mindennapi életünkben sokszor hangzanak el a jelenünket és jövőnket meghatározó kijelentések vagy nyilatkozatok társadalmi, politikai és egyéni szinten egyaránt, és melyek végső soron egy ügy felvállalását, új elköteleződést tükröznek vissza a boldogság-cél elérésének útján. Tulajdonképpen a papszentelésen jelen levők is egy ilyen, az életet meghatározó tettnek lehetnek a részesei, tanúi, melynek mélységét talán Izajás próféta szavai adják vissza a leghitelesebben: „Itt vagyok, Uram, engem küldj”.

Az evangéliumi részlet Szent Lukács könyvéből szólt. A papszentelési szertartás a jelölt bemutatásával kezdődött, aki ezután a püspök elé járult. A főpásztor a feladatáról és szolgálatáról beszélt neki, majd Bakos Gábor szándékának nyilvánvaló kifejezéseképpen azt ígérte: papi mivoltát az egyház szolgálatára az előírásoknak megfelelően kész vállalni, Isten iránti szeretetből és a nép javára. Ezután tiszteletet és engedelmességet fogadott az egyházmegye mindenkori főpásztorának. Böcskei László imára hívta az egybegyűlteket, akik letérdelve elénekelték a Mindenszentek litániáját. A teljes önátadása, illetve előző szavainak tettekben való kifejezése végett a jelölt arccal a földre feküdt. Ezután letérdelt a püspök előtt, aki szótlanul a homlokára tette tenyerét, mely gesztus a papi hatalom átadását szimbolizálta. A felszentelő ima elhangzása után a plébánosa stólába és miseruhába öltöztette Bakos Gábort, majd a püspök bekente a tenyerét szent krizmával annak szimbólumaként, hogy Isten kiválasztottja, illetve átadta neki a kelyhet és a paténát, arra utalva ezzel, hogy áldozatot mutathat be. A papszentelés utolsó mozzanataként a püspök, majd a többi pap békecsókot adott Bakos Gábornak, annak jeleként, hogy befogadták őt a közösségükbe, majd a Hiszekegy elmondása után a szokott módon folytatódott a szentmise.

Az áldás előtt Böcskei László azon meggyőződésnek adott hangot: a szertartásnak köszönhetően az egyházmegye papsága megerősödött testületként, erre az összefogásra, illetve egymás elfogadására és felkarolására pedig különösen szükség van, hiszen az elkövetkezendő öt évben az utánpótlás hiánya miatt nem lesz újabb szentelés a váradi egyházmegyében. Bakos Gáborhoz fordulva azt mondta: örömmel és szeretettel fogadják őt, már várták azt a napot, melytől kezdve ő is úgymond munkába állhat, végezheti a nem mindig könnyű, de ugyanakkor szép papi szolgálatot. Azt kérte tőle: szeresse az imát, és legyen fontos számára a szentmise, ugyanis egy pap életének legszebb pillanatait az oltárnál élheti meg. Emellett azt tanácsolta neki: mindig legyen meg benne Tamás apostol kíváncsisága az Úr iránt, akarja őt látni, felfedezni és megtapasztalni az életében, legyen bátorsága ahhoz, hogy elfogadja a megpróbáltatásokat és szenvedéseket – mert a papi pálya egy áldozatos hivatás –, és ne szégyelljen meghatódni akkor, amikor átjárja őt a mindig lelkesítő és megújuló felismerése az Úrnak.

Böcskei László felidézte, hogy valamikor a 2000-es évek elején találkozott először Bakos Gáborral, aki a köröskisjenői egyházközség híveként zarándokként a temesvári székesegyházba érkezett. Aztán teltek az évek, többször is találkoztak, de sem sejtették, hogy mit hoz a jövő számukra. Isten ereje azonban elárasztotta Gábort, ami újfent bebizonyította: ha készek vagyunk arra, hogy elfogadjuk Isten tervét és akaratát, akkor ezek megvalósulnak a mi életünkben. Az Úr ugyanis utat készít nekünk, mindig hív, mert szükségét érzi annak, hogy a munkatársai legyünk.

Fotó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír