IX. SZENT LAJOS

IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy 1215. április 25. – Tunisz, 1270. augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-ától haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly szicíliai király fivére és

III. (Merész) Fülöp francia uralkodó édesapja volt.

Szent Lajos testesítette meg a keresztény lovagkirály eszményét: két keresztes hadjáraton is részt vett, és heroikus erőfeszítésének és állhatatosságának köszönhetően hamarosan szentté avatták. Uralkodása alatt Franciaország Európa vezető nagyhatalma volt, mind katonai, mind gazdasági, mind kulturális szempontból: példának okáért a király gyóntatója, Robert de Sorbon ekkor alapította meg a Sorbonne-t, ekkor épült fel a Sainte-Chapelle és a király udvarában gyakran megfordult Aquinói Szent Tamás is. Lajost már sokan életében szentként tisztelték, és a többi uralkodó is elismerte kivételes helyzetét, amikor vitás ügyeik rendezésére őt kérték fel.

Gyermek- és ifjúkora

Lajos 1218-ban lett trónörökös, amikor bátyja, az 1209-ben született Fülöp meghalt. 1226. november 29-én koronázták meg Reimsben, ám mivel még kiskorú volt, energikus édesanyja, Blanka vette kezébe az ország ügyeinek irányítását. Az ő feladata volt a toulouse-i grófság 1226-ban meghódított keleti fele helyzetének rendezése. 1229. április 11-én a meaux-i szerződés elismerte VII. Rajmund grófi címét, amely még az albigenseket támogató atyja, VI. Rajmund elleni háborúk miatt vált kétségessé. Az egyezmény csak Toulouse nyugati részét hagyta meg a gróf kezén, a többi a királyi birtokok közé került. Délen egészen 1244-ig tartottak a stabilizációs harcok. Lajos 1234-ben lett nagykorú, de édesanyja továbbra is fontos tanácsadói szerepet töltött be udvarában. Már fiatalon nagy kegyességről tett tanúbizonyságot: egyszerűen öltözködött, gyakran juttatott adományokat az ispotályoknak, sőt előfordult, hogy maga mosta meg a szegények és betegek lábát.

Az első hadjárat

Lajos mélységesen hívő volt. 1244-ben súlyosan megbetegedett, és megfogadta, hogy amint lehetősége nyílik rá, keresztes hadjáratra indul. Ehhez az albigens vidék pacifikálására és egy nagy földközi-tengeri támaszpont felépítésére volt szükség. Végül 1248-ban, a Cité-palotához épített Sainte-Chapelle felszentelésének évében június 8-án átvette az oriflamme-ot Saint-Denis-ben, és a sereg nemsokára útnak indulhatott Aigues-Mortes újonnan épült kikötőjéből személyesen a király vezetésével. Az ország irányítását édesanyjára bízta, aki ismét régensi hatalmat kapott.

A VII. keresztes hadjárat vitézei először Ciprusra hajóztak, majd 1249-ben Egyiptomra támadtak. Június 8-án bevették Damiettát, majd 1250 februárjában megkezdték a kairói utat védő Manszúra erőd ostromát. Mindeközben Fahr ad-Dín emír folyamatos támadásai, skorbut és vérhas tizedelte a sereget, amely áprilisban megkezdte a visszavonulást. Ekkor azonban valaki elhíresztelte a seregben, hogy Lajos megadta magát, mire a sereg nagy része kapitulált, és az arabok fogságba ejtették őket a királlyal együtt. Lajos a feleségére, Provence-i Margitra bízta a hadvezetést, majd az anyja által összeszedett hatalmas sarc fejében 1250 májusában kiszabadult katonáival együtt.

Ekkor úgy döntött, hogy seregével a Közel-Keleten marad, hogy a keresztes államokat segítse, de idősödő édesanyját támogatandó hazaküldte fivéreit, Alphonse de Poitiers-t és Charles d'Anjou-t. Szükség is volt rájuk, ugyanis 1251-ben lázadás kezdődött francia földön az ún. „kis pásztorok” (pastoureaux) részvételével, majd 1252-ben Blanka elhunyt. Ettől kezdve Alphonse és Charles közösen gyakorolta a régensi hatalmat Lajos hazatértéig.

A második hadjárat

1266-ban Lajos öccse, Anjou Károly legyőzte I. Manfréd szicíliai királyt, és a pápa támogatásával megszerezte magának a királyságot, sőt az utolsó Hohenstaufok ellenében is trónkövetelőként lépett fel a Német Királyságban, de nem járt sikerrel. Valószínűleg az ő érdekeit szolgálta, hogy Szent Lajos második keresztes háborúja 1270-ben nem Egyiptom, hanem a mai Tunézia felé indult meg.

A VIII. keresztes hadjárat célja eredetileg a Szentföld lett volna, ahol a mongolok is segítséget ígértek a keresztényeknek, de Lajos inkább a tuniszi Musztanszír emír ellen vonult, aki – bár jóindulattal viseltetett a keresztények iránt – menedéket adott néhány szicíliai lázadónak. Károly elhitette az idős Lajossal, hogy Musztanszír hajlandó áttérni. A keresztény Tunisz Egyiptomot szorította volna harapófogóba a palesztinai és szíriai keresztes államokkal közösen, így Lajos kapva kapott az alkalmon.

Július 1-jén ismét Aigues-Mortes-ból futott ki a hajóhad, amely július 18-án kötött ki Karthágónál. Musztanszír természetesen nem szándékozott áttérni, de harcra sem volt szükség: a hőség és a járványok súlyos károkat okoztak a hadseregnek, és maga Szent Lajos vérhast kapott, amelybe belehalt. Fivére, Károly augusztus 25-én, nem sokkal Lajos halála után érkezett meg a szicíliai erősítéssel. A trónörökös, Fülöp rábízta a békekötést, hogy hazatérhessen és megkoronáztathassa magát.

A reformok

A hazatérő király meggyőződése volt, hogy az országában elharapózott, Istennek nem tetsző bűnök miatt kellett kudarcot vallania a hadseregnek, ezért átfogó reformokba kezdett. Első lépésként már 1254.-ben kiadta az ún. Grande ordonnance-ot, amit sorozatos újabb rendeletek követtek 1256-ig.

Lajos szigorú büntetéseket szabott ki a prostitúcióra és a káromkodásra, valamint fellépett a szerencsejátékok és az uzsora ellen.

Megkezdődött az önkényeskedő, jogtalanságokat elkövető hivatalnokok és tisztviselők felelősségre vonása, hatalmuk korlátozása (így például a sénéchalok és baillik rokonait is eltiltották a birtok- és egyházijavadalom-szerzéstől, a működési körzetben történő házastársválasztástól, az önkényes bírság- és adókiszabástól). 1180-ig visszamenően felülvizsgálták a peres ügyeket, és jogtalanul birtokukat vagy jogaikat vesztetteket kárpótolták. A királyi bíráskodás résztvevőinek megtiltották, hogy nagyobb ajándékot vagy kölcsönt fogadjanak el a per érintettjeitől. Állítólag a király maga is részt vett a jogszolgáltatásban: Vincennes-ben rangra való tekintet nélkül ítélkezett alattvalói ügyeiben egy tölgyfa alatt üldögélve.

Szent Lajos uralkodásától fogva vált általánossá, hogy nagy hatalommal bíró királyi vizsgálóbiztosokat delegáltak az ország minden tájára a visszaélések kiküszöbölésére. Ugyanez a cél tükröződött abban, hogy 1262-től a királyi kormányzat szava volt döntő az egyes városok vezetőségének megválasztásában. Mindezt a kormányzat specializációja kísérte, amelyet az állandósuló ellenőrző bizottságok és testületek önálló neveinek megjelenése tükröz (így például 1253-ban jelent meg a parlament előképe, a pallamentum kifejezés, amely a királyi bírák rendszeres ítélkezését jelölte).

1258-ban betiltották a tartományurak magánháborúit, 1261-ben pedig az istenítéleti párbajokat – igaz, e rendelkezéseket sokszor kijátszották, és nem is mindenkire voltak érvényesek.

1263-ban pénzreformra került sor: ekkor törvénybe foglalták, hogy a király által vert pénzeket mindenütt el kell fogadni, és a pénzverési joggal nem rendelkező, illetve királyi területeken csak a korona pénzét lehetett használni. 1266-ban vezették be a sokáig használt, értékálló tours-i garast, amelynek verését megtiltották a magánverdéknek. Ekkor még csak névleges jelentőséggel ugyan, de megkezdődött az aranypénzverés.

Több zsidóellenes intézkedés is született: 1242-ben Párizsban autodafét rendeztek a héber nyelvű kéziratokból, 1254-ben kitiltották Franciaországból a katolizálni nem hajlandó zsidókat (igaz, később váltság fejében visszatérhettek), majd a IV. lateráni zsinat 1215-ös határozataival összhangban speciális ruha hordására kényszerítették őket, és megakadályozták a vegyesházasságokat.

Emlékezete

A szigorú keresztény életelvek alapján élő Lajost sokan már életében szentnek tekintették, de kanonizálására csak 1297-ben került sor, amikor VIII. Bonifác pápa a Lajos unokája, Szép Fülöp ellen vívott politikai harcban az előbbi engedményekre kényszerült. Ereklyéi egy részét Tunéziában temették el, ahol ma is látható Szent Lajos sírja. A maradványok más részei a palermói bazilikában találtak nyughelyre. A holttest nagy részét a Saint-Denis bazilikában helyezték örök nyugalomra, de ezek a maradványok a 16. század végének vallásháborúi során eltűntek.

Szent Lajosról nevezték el a versailles-i székesegyházat és a Szent Lajos-rendet, illetve a francia gyarmatosítók számára a 19. században épített katedrálist Karthagóban.

A király nevét őrzi többek között St. Louis városa Missouriban, Saint-Louis du Sénégal Szenegálban, Saint-Louis Elzászban, a Szent Lajos-tó Québecben, a Mission San Luis Rey de Francia Kaliforniában és számos São Luís után elnevezett település Brazília területén.

Egy helyi legenda szerint a tunéziai Szidi Bú Szaíd neve is Szent Lajostól származik, aki beleszeretett egy berber hercegnőbe, ezért felvette az Abu Szaíd ibn Halef ibn Jahja Ettamini el-Bedzsi nevet. Ez az ember valóban létezett, és Szidi Bú Szaíd volt a ragadványneve, a muszlimok pedig szentként tisztelik.