Itt, a jeruzsálemi óváros forgatagában, az árusok és vendéglősök, a járókelők és a szaladgáló gyerekek között haladunk stációról stációra, és imádkozzuk: „Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot!”

„Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogyan a tyúk a szárnyai alatt összegyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! (…)  Mert mondom nektek: Nem láttok engem mostantól, amíg azt nem mondjátok: »Áldott, aki az Úr nevében jön!«” (Mt 23,37.39)

Az Istenben hívő zarándokok fővárosa Jeruzsálem. Ide jönnek a zsidók háromezer év óta, évente háromszor az egyetlen Isten egyetlen templomába, de legtöbben pészahra, az egyiptomi fogságból való kiszabadulás ünnepére. A rómaiak által Kr. u. 70-ben romba döntött templom után már csak a (nyugati) templomhegy úgynevezett siratófalához jönnek imádkozni. Eljönnek az iszlám hívei is a hetedik század óta a nagy aranykupolás Sziklamecsetbe, ahol prófétájuk, Mohamed mennybemenetelére emlékeznek. Mi, keresztények, Krisztus-hívők kétezer éve követjük Mesterünk földi életútjának utolsó állomásait, a szenvedés és a feltámadás helyszíneit. Ővele szeretnénk „találkozni” a Szent Város kövei között, aki azért járt itt, hogy keresztáldozatával kiszabadítson minket a bűn és a halál fogságából; feltámadásával és mennybemenetelével pedig kitárja nekünk az Örök Világosság, a menny kapuját.

Máté evangéliumának jézusi szavai válnak itt valóra, amikor az Olajfák hegyéről, a „Dominus Flevit”, azaz „Az Úr sírt” könnycsepp alakú templomából kitekintünk az óvárosra. Ez a templom épült annak emlékére, amikor Jézus Jeruzsálembe bevonulva meglátta a várost, és megsiratta, mert nem fogadta be a Messiást. A látvánnyal nem lehet betelni, hiszen a Szentírásból Isten Szava élő valóságként tárul elénk.

Elindulunk a „virágvasárnap útján” (vö. Mt 21,1–11), ahol a gyerekek kiáltották: „Áldott, aki az Úr nevében jön!”, és a Kidron völgyén át máris beérkezünk az óvárosba, ahol a Via Dolorosa elején találjuk magunkat. Itt a Sioni Miasszonyunk nővérek zárdájának altemplomában az Antonia-várnak arra a köves udvarára érkezünk (Mt 27,1–26), ahol Pilátus kihallgatta Jézust. Letérdelve és megérintve a köveket szinte halljuk a helytartó kérdését: „Te vagy-e a zsidók királya?” és Jézus válaszát: „Te mondod!”, majd a nép hangját: „Keresztre vele!”. A katonák kigúnyolták Jézust az úgynevezett „királyjátékkal” (Mt 27,27–31), ennek a kegyetlen kockajátéknak a tábláját az udvar kövébe vésve meg is találjuk. Hihetetlen és leírhatatlan ott állni, ahol mindez megtörtént, de mégis így van, hiszen ebben a történészek, régészek is megegyeznek, ezeken a köveken valóban Jézus lába nyomában járunk.

Innen indul a Fájdalmak Útja, a Via Dolorosa. Össze nem hasonlítható azokkal a keresztutakkal, melyeket nagyböjt péntekjein vagy éppen nagypénteken templomainkban járunk. Itt, a jeruzsálemi óváros forgatagában, az árusok és vendéglősök, a járókelők és a szaladgáló gyerekek között haladunk stációról stációra, és imádkozzuk: Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot! Ugyanígy, hétköznapi portékáikat kínálva egymást túlkiabáló árusok és az utca népe között haladt akkor is a kivégzésre tartó elítéltek menete, itt kapták ki a járókelők közül Cirenei Simont, hogy vigye Jézus keresztjét (Mt 27,32), itt találkozott a siránkozó asszonyokkal az akkori városkapunál (Lk 23,27–29), és szavai nekünk is szólnak: „…ne miattam sírjatok! Magatokat és gyermekeiteket sirassátok!”. Az egyik zarándoktárs, aki éppen vitte a keresztet, megbotlik, és elkapom. Megkérdezem: „Jól vagy? Minden rendben?” Könnyeivel küzdve, belém kapaszkodva csak ennyit mondott: „Ez nekem szólt, az én gyerekem is elhagyta az Istent, mert félelemből elmulasztottam átadni a hitemet.” Csak ennyit válaszoltam: „Akkor most te érte és helyette vidd a keresztet, Krisztus a te fiadért is szenvedett ezen az úton.”

A Szent Sír-bazilika két szent helyet is magába foglal. A Golgota hegyét és Jézus sírját. A két évezred alatt többször átépített és hozzáépített épületrészek miatt első látásra inkább egy sötét, zegzugos útvesztőre hasonlít, mint egy templomra. Amikor azonban belépünk a 11. századi kapun, és megérezzük az édeskés tömjén illatát, a sötétségben meglátjuk az itt-ott pislákoló gyertyafényt, meghalljuk a keleti rítusok innen-onnan felhangzó  énekeit, akkor a misztikum jár át bennünket: szent ez a hely! Egy szűk és magas lépcsősor vezet a Golgota hegyére, a sziklához, melyen – akkor még a városon kívül – a kereszt állott. Itt-ott, üveg alatt láthatjuk a Koponyák hegye szikláját, majd az oltár alatti csillag közepén meg is érinthetjük. De nemcsak tapintani lehet, megérinti az ember szívét is, hogy itt történt az egész emberiség megváltásának szent pillanata. Itt hangzott el: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” – amikor Jézus a 22. zsoltárt imádkozta. Átérezzük ezen a helyen a magunkrahagyatottságot, amikor valóban egyedül az Isten az, aki megért minket, aki velünk marad, akinek fontosak vagyunk, és aki ránk figyel. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” – Jézusnak ezek az utolsó szavai itt hangzottak el a 31. zsoltárból, mert az emberi élet sem lehet jobb helyen, mint ahol az Isten Fiáé, az Atya kezében.

Mindez az isteni megérintettség átvillan a zarándok szívén, és máris ismét lent találja magát a nyüzsgő templomban, ahol beállunk a sorba. Ahol nap mint nap, óráról órára százak és ezrek várakoznak azért, hogy Péter és János apostol (Jn 20,1–10), valamint Mária Magdolna (Jn 20,11–18) nyomán belépjenek a sírba, ahol Jézus teste feküdt, és ami most is üres. A 2016-ban végzett feltárások során a kápolnába foglalt és márvánnyal, ezüsttel borított kőlap alatt a kutatók megtalálták a Szent Sír eredeti sziklarétegét. Mégsem a régészeti vizsgálat a fontos, hanem az, hogy úgy lépünk be a sírba, ahogyan János lépett be ide, „látta, és hitt” (Jn 20,8). Bár csupán a gyertyák fénye pislákol, és értelmünk is elhomályosul, hogyan támadhat fel valaki a halálból, de hitünkben egészen biztosan megerősödünk, hiszen Jézus feltámadásának, Isten legnagyobb szeretetének a fénye ragyogja be itt a szívünket! Innen egészen más emberként tér haza a zarándok.

Életében, még ha a szenvedések útját kell járnia annak is, aki eljutott Jeruzsálembe, ott lesz ez a fény: Isten szeretetének fényével mutatja az utat és az úton járás értelmét, mely nem más, mint Jézus Krisztus, aki szenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával gyűjt össze minket, benne hívőket az Örök Világosság országába! A mennyei Jeruzsálem előképét láthatja az, aki eljut a Szent Városba. Kívánom, hogy minél többen átélhessék mindezt már itt, a földi Jeruzsálemben!

Fotó: Fábián, Márta

Horváth Zoltán terézvárosi plébános

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2019. április 21–28-i ünnepi számában jelent meg.