A jezsuiták marosvásárhelyi és szatmárnémeti jelenlétéről, terveiről, a nagyböjt és az iskolai vallásoktatás lényegéről Simon Virág, a Vásárhelyi Hírlap munkatársa beszélgetett Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel. A Rómkat.ro közölte az interjút.

Marosvásárhely egyházi és kulturális életében is érdekes színfolt a minorita templom és az ott élő, szolgáló jezsuiták. Kiss Ulrich SJ tavaly szeptembertől csatlakozott a jezsuitákhoz elöljáróként, hogy a szolgálatokat összehangolja, irányítsa.

– Pár évvel ezelőtt telepedtek le újra a jezsuiták Marosvásárhelyre. Melyek a legfontosabb feladatai és milyen terveik vannak?

– Marosvásárhelyen a jezsuita jelenlét a 16. századra nyúlik vissza, aztán egy nagy-nagy szünet volt. A rendszerváltás után a magyarországi jezsuita provinciába egyre több erdélyi kérte felvételét, székely és magyar fiatalok. Így egyrészt hálából jöttünk vissza Marosvásárhelyre, másrészt voltak feladatok is. Jó viszonyt ápoltunk az itteni érsekkel, végül két missziót nyitottunk Romániában, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen.

Szatmárnémetiben az az érdekesség, hogy ott egy közös vállalkozásunk van a román jezsuitákkal. Ők nincsenek olyan sokan, nem alkotnak provinciát, hanem úgynevezett régiót. Így a szatmárnémeti feladatokat román és magyar jezsuiták közösen látják el, román, magyar és német nyelven miséznek. Marosvásárhelyen a minoriták már nem tudták fenntartani ezt a rendházat és a templomot, mivel nagyon lecsökkent a számuk, és kerestek egy olyan partnert, aki átveszi tőlük ezt a feladatot. Az érsek nem szerette volna, ha a város szívében űr keletkezik a lelkek szolgálatban. Itt volt ez az ingatlan, így támogatta, hogy a jezsuiták visszajöjjenek Marosvásárhelyre. Kettős missziót adott nekünk. Egyrészt az egyetemi lelkészség és a kollégium megszervezését, működtetését, másrészt a minorita templomi szolgálat. Az én feladatom az, hogy ezeket a szolgálatokat – egyik oldalon a kollégium és a lelkészség, a másik oldalon a minorita templom – összehangoljam. Átvállaltuk a minorita templomot, s azt szeretnénk, hogy az egyházi szolgálaton túl egy kicsit kulturális központtá is váljon. Most keressük azokat a lehetőségeket, hogy az egyházi szolgálatot és a művészeteket, kultúrát össze tudjuk egy kicsit kapcsolni.

Beszélgetünk erről, körvonalazódik az Engesztelés és a párbeszéd háza elnevezésű tervünk. Ennek keretében kezdtük el az együttműködési kapcsolatot a szomszédos művészeti egyetemmel, karácsonykor a betlehemest az intézmény díszlettervezői készítették. Nagyon modern és szép volt. Idén adventkor egy bábjátékot is szeretnénk bemutatni színészekkel.

Ha már a gyerekeknél tartunk, volt már egy nagyon sikeres gyerekmisénk, ezt szeretnénk újraindítani. Fontos elmondanom, hogy mi nem vagyunk plébánia, nálunk nincs egyháztanács, de önként létrehoztunk egy baráti kört, s kikérjük a hívek véleményét arról, hogy milyen szolgálatokra van szükség. Innen jött a gyermekmise-impulzus is. Híveink három rétegből jönnek: a minoriták rendíthetetlen hívei; olyanok, akik egy-egy lelkigyakorlat vagy személyes kapcsolat után vonzódnak a jezsuitákhoz; fiatalok, mert az egyetemi lelkészség vasárnap esti miséjét itt tartják a minorita templomban. Mi nem akarunk versenyezni a városi egyházközségekkel, hanem ki szeretnénk egészíteni az ő szolgálataikat. Olyanokat is szeretnénk megszólítani, akiket ők nem tudnak. A népegyháznak mindenkit meg kell szólítania, de a mindenki bizony néha senki, mert egyszerűen fizikailag lehetetlen valóban mindenkit megszólítani. Most keressük azokat a rétegeket, amelyeknek igényük, szükségük van, s puhatolózunk, kísérletezünk, elindítunk valamit, s ha igény van rá, megtartjuk. Kísérletező fázisban vagyunk. A gyermekmise is ilyen volt, és van rá igény. Itt egy csapat működik, intenzív beszélgetéseket tartunk arról, mit kell tennünk, és hogyan.

Nem úgy kell elképzelni, hogy nálunk katonai fegyelem uralkodik, mi mindent megbeszélünk. Felvetettem annak a lehetőségét, hogy szervezzünk rendezvénysorozatot Jezsuita nyár címmel. Fontos, hogy olyan megnevezése legyen, ami felkelti az érdeklődést. Nyáron az egyetemisták elmennek, de azoknak, akik maradnak, illetve a többi érdeklődőnek lehetőséget szeretnénk teremteni, hogy a vasárnapi misék után délután a kertben legyen egy kis beszélgetés, agapé. Ennek a módját a hívekkel együtt keressük. Mondják meg ők, mire van igény. Mi teret adunk nekik, van egy nagy udvar, amit rendbe kell tenni, s ott lennének a Jezsuita nyár beszélgetései. Természetesen a jezsuitáknál hagyomány a lelkigyakorlatok megszervezése, a gyóntatás, valamint a fiatalokkal, a társadalom peremén levőkkel való foglalkozás, ezt folytatjuk is. Nem mi, négyen, hanem a hívekkel együtt. Összességében azt szeretnénk, hogy a hagyományos szolgálatokat megújítsuk, nem újat akarunk kitalálni, hanem kicsit másképp csinálni a meglévőket.

– Beléptünk a nagyböjti időszakba. Ön egy előadás-sorozatot is tart a hét főbűnről.

– Hét részből áll az előadás-sorozat, hamvazószerdán volt az első, aztán egymást követő szombatokon lesznek (kisebb kihagyásokkal) a további előadások a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban. Én celebrálom a misét, és ennek keretében impulzusokat adok, hogy aki úgy dönt, a mise után hazamegy, az is kapjon valamit a soron lévő főbűnről. Utána negyvenperces előadást tartok, erre az is eljöhet, aki nem jár templomba, hiszen a témát nemcsak a hit, a hívő oldaláról, hanem a filozófia, a pszichológia és a szociológia szemszögéből is érintem. Egy Olaszországban megjelent, magyarra is lefordított könyvet használok referenciaként, saját példákkal kiegészítve. Az előadás-sorozat gondolatát az adta, hogy észrevettem a gyóntatásoknál: sok ember megmarad kisiskolás szinten, ugyanúgy gyón, mint elsőáldozóként. Holott az ember fejlődik, egy javakorabeli férfi vagy családanya gyónjon másképp, mint egy fiatal kamasz. Azért választottam a főbűnöket, mert azok a társadalomban nagyon jelen vannak, s fontos ezt tudatosítani. A Madison Avenue, a reklámszakma hagyományos törzshelyének egyik főguruja azt mondta: „mi mindennap vétkezünk a tízparancsolat ellen”. Ezt a hét fő bűnre is mondhatta volna. Például az irigység, amiről az első előadásomat tartottam, az tipikusan a 21. század bűne. Ma már nem azt mondjuk, hogy „miért nem megy nekem olyan jól, mint neki” – valamikor ez a felfogás nagy lendületet adott az iparnak, mert mindenki fejlődni akart –, hanem azt mondjuk: „miért megy neki jobban, mint nekem” – de ez nem vezet sehova.

– Mit tanácsol az olvasóknak, mire figyeljenek oda a nagyböjti időszakban?

– Azoknak, akik hagyományosan követik ezt az egyházi gyakorlatot, azt tanácsolom, hogy lépjenek túl a formális böjtön. Az, hogy nem eszem húst, szép és jó, de egészségügyi meggondolásból is meg lehet tenni: ez nem igazán vallási gyakorlat. Inkább arra figyeljenek, hogyan harcolhatnak a hét főbűn ellen. Különösen az ellen, ami bennük erős. Szent Ignác is beszél a részleges lelkiismeret-vizsgálatról, így vizsgáljuk meg, melyik főbűn erős bennünk.

Például ott van a torkosság! Jellemző erre a társadalomra, hogy hamvazószerda másnapján, vagyis a böjt kezdete után kitalálták a torkos csütörtököt. És úgy csinálnak, mintha ez hagyomány volna. Közben nem más, mint marketingfogás. Nonszensz. Egész évben torkos csütörtök van! A húshagyókedd volt a hagyományos torkos nap, hiszen már a középkorban is akkor dőzsöltek, a negyvennapos, tényleges böjt előtt. Ehelyett a torkos csütörtök megszakítja az épp megkezdett böjtöt: ez majdnem már ördögi. Visszatérve a kért tanácsra, azt keressük, hogy közel kerüljünk az emberekhez, például hogy megbocsássunk, letegyük a haragot, így böjtöljünk. Jézus is azt mondta, nem az számít, mit esztek, hanem hogy mi jön ki a szájatokból: gondolatok, szavak. Az emberi kapcsolatokat javítsuk, ez lenne az igazi böjt, ami nem mond ellent az egyházi előírásoknak. Például a keresztutat, Jézus szenvedését megérthetem nemcsak a hagyományos keresztutat járva, hanem ha előveszem a passió történetét, és elolvasom, elmélkedem róla. Vagy megnézem Mel Gibson filmjét, és nem azon szörnyülködöm, hogy sok a vér benne, hanem azon gondolkozom, hogy mindez érettem van.

– Az alkotmánybíróság döntése nyomán kialakult helyzet, miszerint a szülőknek Romániában kérvényezniük kell a gyermekek vallásoktatását, nagy vitát szült, s félő, hogy emiatt a gyermekek kimaradnak a vallásórákról. Ön szerint miért fontos az iskolai hittanóra?

– Fontosnak tartom, de más szempontból, mint a legtöbb lelkész, hiszen az nem pótolja az önkéntes hitoktatást, a hitünkben való elmélyedést, amelyre jó alkalmat teremtenek a cserkészcsoportok vagy ministránsklubok. Azért tartom fontosnak a vallásoktatást, mert a mi kultúránk keresztény, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, s a bibliaismeret az általános műveltség része. Nem lehet megérteni Shakespeare-t vagy Goethét vagy akár Madách Imrét, ha nem ismerjük a Bibliát, nem tudjuk, mit jelent a passió, a feltámadás. Szerencsés esetben a tanár nem egy magolós diákot vár, nem azt mondja, hogy „megbuktatlak feltámadásból”, ami ugye nonszensz, hanem elmondja neki, hogy a Biblia hogyan van jelen az irodalomban, művészetekben, hogyan termékenyítette meg az irodalmat, filozófiát. A társadalom alapelve, az emberi jogok nyilatkozata elképzelhetetlen a tízparancsolat nélkül. Gandhi, aki fegyver nélkül felszabadította Indiát, rendszeresen olvasta az evangéliumot. Akkor miért ne olvassa azt a kis magyar, román vagy cigány gyermek is, hiszen ez hozzátartozik a kultúrájához, ettől lett más az ő népe. Aztán, hogy ő hisz vagy nem, az más kérdés, a hit egyfelől kegyelem, ajándék, másrészt szabad döntés. Nem az lesz hívővé, aki részt vesz az iskolai hitoktatáson, de akkor legalább tudja, hogy miről van szó, meg tudja különböztetni a feltámadást a reinkarnációtól. Nagyon fontos, hogy ismerjük a keresztény hitünk alapjait, s ezt a nem hívőnek is ismernie kell.

Fotó: Boda L. Gergely

Magyar Kurír