Már gyermekként is nagyon szerettem a húsvétot, talán jobban, mint a karácsonyt. Szerettem a templom félhomályát, csöndjét, a szertartásokat, különösen a húsvéti vigília fényliturgiáját. Amikor kézről kézre adták az emberek a gyertyafényt, jelképezve, hogy a hitünket Krisztustól egy másik emberen keresztül kapjuk.

Szerettem hallgatni – égő gyertyával a kezemben – az öröméneket. Megszólaltak a harangok, ministránsként ráztuk a csengőt, és „győzelemről énekelt napkelet és napnyugat”. Szerettem a gyertyás körmenetet. A falu (Csesztve) fölötti dombon lévő Árpád-kori templomból kihozni a fényt a világba, a sötétségbe, és vigyázni a gyertyalángra a tavaszi szélben.

Szerettem az ünnep idejét is, a tavaszt, az újjáéledő, a „feltámadó” természetet. Későbbi olvasmányaimban találtam meg Prohászka Ottokárnál ennek az érzésnek a megfogalmazását: „A Nagyböjt is tavasz, a lélek tavasza…”

Gyermekfejjel gondolkodva csak egy dolog zavart ezen az ünnepen. Az, hogy Jézus a feltámadása után miért nem ment el Pilátushoz, a Főtanácshoz, meg az Őt kivégzőkhöz, hogy megmutassa magát nekik. „Itt vagyok! Élek! Én győztem!” Átélhette volna a győzelem sikerélményét. – Nem, nem ment el hozzájuk! Inkább azokhoz ment el, azoknak jelent meg, akik szomorkodtak halálán, akik sajnálták, akik szerették.

Most, immár felnőtt fejjel tudom, hogy azért nem ment el az Őt elítélőkhöz, a halálát okozókhoz, mert őket is szerette, még őket sem akarta legyőzni, megalázni. „Az Ő útjai nem a mi útjaink”, az Ő szeretete nem olyan, mint a miénk. Nem kell kiérdemelni, nem kell érte tenni, nem kötődik feltételekhez. Nem akkor szeret, ha nem bántjuk Őt. Nem azért szeret, mert jók vagyunk, hanem azért, hogy jók legyünk! Ő nem tud mást, csak szeretni! Szeretete nem függ attól, hogyan bánnak vele, hogy elfogadják, követik, vagy éppen elítélik, kivégzik.

Egy nemrég elhunyt költő gondolata: „Ki nem vigasztal meg, mikor megbántottad, az nem is szeret.” (Fodor Ákos – Axióma) Igen, mi megbántottuk Istent a bűneinkkel, és Ő Krisztusban megvigasztalt minket. Ezzel mutatta meg szeretetét.

Jézus hatalma nem azt jelenti, hogy aki fölött uralkodik, mindent megtehet vele – mint a világ mai urai –, hanem mindent megtehet érte! Meg is halhat érte! A kereszt Jézus igazi, áldozatos „minden értelmet meghaladó szeretete” (Ef 3,19), mert csak ez a szeretet, és ez „soha el nem múlik” (1Kor 13,8). Erre a szeretetre volt az Atya válasza, hogy feltámasztotta Őt a halottak közül.

A feltámadott Úr azoknak jelent meg tehát, akik szerették. Húsvétvasárnap este megjelent az apostoloknak, de nem tett nekik szemrehányást. Nem emlegette föl Péternek a háromszori megtagadást. A többiektől sem kérte számon, hogy miért futottak el, miért hagyták magára? Így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!…Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer…” (Jn 20,20)

Jézus legyőzte a halált, és megtörte a bűn hatalmát. Bennünk is! Bennünket is újjáteremt! Aki megismerte Jézust, az többé már nem üthet vissza, nem állhat bosszút! Sokszor milyen könnyen kihoz valami a sodrunkból, milyen könnyen visszaütünk, milyen hamar összedől bennünk a szeretet. Ha egy kis bántás ér bennünket, kiderül, hogy soha nem szerettünk igazán, vagyis soha nem ismertük Krisztust. Az igazi szeretet nem kopik, nem fogy el, hanem fáradhatatlan! Ugyanaz az érzület, ugyanaz a szeretet legyen bennünk is, mint ami Őbenne volt! Ne kelljen a mi szeretetünket se kiérdemelni, ne függjön a mi szeretetünk se attól, mit mondanak ránk, hogy bánnak velünk! „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor!” – szólít meg a pap minden szentmisén! Az Úr békéjének, béketűrésének legyünk a hírnökei!

Az életünkön látszik, hiszünk-e a feltámadásban! Azt sokan elhiszik, hogy van Isten, de azt már nem, hogy Jézus feltámadt. Úgy gondolják, hogy a feltámadáskor Jézus testében újra megindultak a biológiai, kémiai, fizikai folyamatok, s Ő visszatért az életbe. Jézus nem visszajött, hanem előrement! Benne beteljesedett az ember sorsa, melyet Isten öröktől fogva szánt nekünk. Benne megdicsőült a teremtett anyag egy része. Jézus feltámadásából következik a mi feltámadásunk valósága. Milyen sokan nem tudják ezt elhinni! Milyen sok a halott hitű ember, aki bár részesült a keresztségben, mégis a krisztusi hit sírjává lett. Hengerítsük el a követ szívünk ajtajából, hogy bennünk is föltámadjon az igaz hit!

Mi is lehet ez a kő? Nagyon sokféle, de tulajdonképpen csak egy: a bűn. Ragaszkodás egy bűnös, rendezetlen kapcsolathoz, egy haragtartás, egy önző megszokás, s minden más bűnünk. Mind-mind elhengeríthetetlennek látszó kő. A bűnbánat, bűnbocsánat szentségére úgy kellene tekintenünk mint személyes feltámadásunkra. Szent Pál írja a kolosszeieknek: „Ha tehát ti feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odaföntvalókat!” (Kol 3,1) A gyónás szentségében az „odaföntvalók” – „idebentvalók” lesznek!

Ilyen nagy kő lehet a szívünkön az életünk egy eseménye, mely szenvedést, fájdalmat, gyászt okozott, és akár lázadást, de legalábbis ellenérzést szít bennünk Isten ellen.

Erre szeretnék idézni egy esetet. A kárpátaljai nagy árvíz idején láttam a televízióban egy riportot. Egy idős ember, a házának romjain állva mondta: „Az egész életem munkája veszett el. Hát, igen! Veszteséget, kárt szenvedni nagyon nehéz, de ha a veszteség nyomán feltámad a lélek, akkor nem csináltunk rossz cserét.” – Nagy öröm volt látni, hogy ebben az emberben ott van a feltámadás valósága.

A Feltámadott Úr hengerítse el mindnyájunk szívéről a követ, hogy bennünk is feltámadjon a feltétel nélküli, önzetlen, „fáradhatatlan” szeretet, hogy felismerjük Őt testvéreinkben, családtagjainkban, a mellettünk élőkben, az egyszerű emberekben, sőt ellenségeinkben is. Az élő Krisztusról tanúságot tevő, szép életünk legyen elgondolkodtató mások számára, és döbbenjen rá a világ, hogy Jézus Krisztus „a feltámadás és az élet”!

Palánki Ferenc/Magyar Kurír