Az egyik nagyszerdai általános kihallgatáson mondta a nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa, a mai estével kapcsolatosan: „Nagyszombat éjjel húsvét vigíliájának szertartását végezzük, amikor kihirdetik Krisztus feltámadását, győzelmét a halál felett. Ez az éjszaka az egyházi, a liturgikus év központi pillanata.” És ennek a központi pillanatnak az üzenete, hogy a föltámadt Krisztus a mi húsvéti fényünk, sötét életutunkon eligazító világosságunk! 
Ezzel kapcsolatosan olvastam az egyházmegye legidősebb, aktív plébánosától, Jakab Gábor atyától, aki Kolozsváron működik, egy nagyon szép gondolat füzért. Ő írja: a fény azzal küzd a sötétség ellen, hogy váratlanul feltör és világít. Így van ez nemcsak a minket körülvevő anyagi, fizikai világban, de a szellem világában is, Krisztus feltámadásában. 

A rendkívül gazdag mondanivalójú húsvét-éjszakai liturgiának – ugyanebből a gyökérből táplálkozva – drámai hatású fényünnepség a nyitánya. Lenyűgözően szép szertartás keretében, a Krisztus előtti ószövetségi idő sok évezredes lelki éjszakájára emlékeztető sötét templomban egybegyűlteknek a világosságot, a pap által meggyújtott, kintről behozott és magasra tartott húsvéti gyertya fénye nyújtja. E lobogó világosságban, majd a róla szétosztott, s az egész templomot pillanatok alatt betöltő gyertyalángok ragyogásában a szertartást végző háromszor is ezt énekli: „Krisztus világossága!”, amire feleletül a jelenlevők ajkáról ugyancsak háromszor visszhangzik az örömteli válasz: „Istennek legyen hála!” 

A szent liturgiába tudatosan bekapcsolódó hívő ember lelkében - egy nagyon mélyről jövő ősi visszhang nyomán -  mintegy „hallhatóvá” válnak ezen az éjszakán a Biblia első lapján olvasható mondatok: „Isten szólt: Legyen világosság, és világosság lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának” (Ter 1,3-5).
Igen, természetfelettien is lejátszódik húsvétkor a hívő emberek életében a teremtés fentebb szóba hozott “fizikai” csodája, tehát a világosság és a sötétség egymástól való éles elválasztása. A föltámadt Krisztussal ugyanis húsvétkor a bűnébe előzőleg mintegy belehalt ember a saját „sírjából” szintén feltámad/hat, ha komolyan veszi húsvét üzenetét, ha igyekszik a Föltámadott Krisztus fényében járni az élet útját. 

Az egyik nagycsütörtök délelőtti krizma-szentelési misén tette föl a kérdést XVI. Benedek pápa a Szent Péter-bazilikában: „Vajon Isten népe – a hagyományosan keresztény országok, városok és falvak – nem távolodtak-e el Istentől? Nem lettek-e a hitetlenség nemzedéke? Isten hív bennünket. De meghalljuk-e őt, és meg akarjuk-e valóban ismerni? Ha Istenhez való viszonyunkban zavar támad, ha elveszítjük az irányt, akkor sem testileg, sem lelkileg, sem közösségileg nem leszünk egészségesek. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy ne csak nevünkben legyünk keresztények, hanem valóban azok is maradjunk!” 

Amikor társadalmunk elkereszténytelenedett, elvilágiasodott mindennapi életéből kiszorulnak az egyházi és vallási szokásaink, amikor nem divat a keresztény értékrend szerinti élet a családokban, közösségi életünkben, a törvény alkotásban, amikor nem figyelünk Isten hívására, akkor nem csodálkozhatunk, azon, hogy a sötétség, az anyagiasság, az önzés, a széthúzás és a közömbösség fenyegeti, nemcsak Európát, hanem a közvetlen világunkat, környezetünket is. 
Ebben a világban sajnos, lassan az uralkodó elv: légy meggyőződve, hogy az igazság egyedüli birtokosa te magad vagy, ragaszkodj hozzá foggal és körömmel, az oszd meg és uralkodj, illetve vedd el, amiről úgy gondolod, hogy neked kijár és NEM a Föltámadt Krisztus által meghirdetett, s kereszthalálával megpecsételt szeretet, az önző énünk legyőzése, és az áldozatok árán való összefogás, a nézeteltérések békés tisztázása, az egyetértés munkálása. Pedig a Föltámadt Úr erre hív minden megkeresztelt embert.

Ezért teszi fel a kérdést a nyugalomba vonult Szentatya: „Vajon Isten népe – a hagyományosan keresztény országok, városok és falvak – nem távolodtak-e el Istentől?... Ha Istenhez való viszonyunkban zavar támad, ha elveszítjük az irányt, akkor sem testileg, sem lelkileg, sem közösségileg nem leszünk egészségesek. Kérjük a Mennyei Atyát, hogy ne csak nevünkben legyünk keresztények, hanem valóban azok is maradjunk!” 
Ha pedig a valóságban is, és nem csak papíron akarunk keresztények lenni, egyénileg és közösségileg, akkor e sötét, anyagias, önzéstől és az erőszaktól megosztott világban fontos, hogy egy hangon szóljunk szavakkal és tettekkel arról, hogy az Igazság egyedüli birtokosa, a keresztre feszített Krisztus feltámadt, és hogy az ő fényének kell beragyognia világunkat, igazságról szóló tanításának áthatnia életünket. 

A Szentatya, Ferenc pápa mondotta 2013-ban: „Milyen nagy öröm, hogy átadhatom nektek ezt az üzenetet: Krisztus feltámadt! Szeretném, hogy eljusson minden házba, minden családba, különösen oda, ahol több a szenvedés, a kórházakba, a börtönökbe…
Mindenekelőtt azt szeretném, - mondja a Szentatya - hogy ez az üzenet eljusson minden szívbe, mivel Isten ott akarja elvetni ennek az Örömhírnek a magvát: Jézus feltámadt, van remény a számodra, többé már nem állsz a bűn, a rossz uralma alatt! Győzött a szeretet, győzött az irgalom! Mindig győz Isten irgalmassága!” 

Hitetlenkedéseink, vallási elbizonytalanodásaink miatt lelkileg túlságosan is besötétedett világunkban húsvétkor évről évre felragyog a Feltámadottban és a Feltámadott által az élet „igazi világossága” (Jn 1,9). 
Nem a görög mitológia legismertebb titánja, Prométheusz hozza ezúttal a világosságot világunkba, hanem ő, a halálon is győzelmet aratott Krisztus, a világ Megváltója, aki János evangéliumában önmagáról szó szerint is kimondja: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). S mert ő isteni természete révén hitünk tanítása szerint egylényegű az Atyával, tulajdonképpen magának az örök Istennek a világossága, akiről János apostol ezt írja: „Isten világosság, nyoma sincs benne a sötétségnek” (1 Jn 1,5).

A húsvét éjszakáján meggyújtott apró gyertyáinknak és hagyományos feltámadási körmeneteinknek is ez kellene, hogy fölemelő üzenete legyen mindannyiunk számára. 
Ha időnként kételyeink támadnak a halál utáni „másik világgal” kapcsolatosan, az még nem baj. Viszont a kételkedő embernek a kikerülhetetlenül beálló sötétségen mindenképpen át kell haladnia, ha a túlsó oldalon ki akar jutni a világosságra, ha el akar jutni a húsvétvasárnapi feltámadás dicsőségébe és világosságába, akkor tudnia kell, hogy ide az út a nagypénteki golgotán át vezet. 
Vagyis azt a hitet kell húsvét üzenete nyomán magában tudatosítania minden kereszténynek, hogy az emberi élet nem szűnik meg a földi halállal, csupán megváltozik, minőségileg magasabb fokon folytatódik, halhatatlan élete tehát biztosítva van. 

Hitbeli kételkedéseink és világnézeti tétovázásaink közepette is valamiféleképpen az öreg Simeon kellene, hogy követendő példa legyen mindannyiunk számára. Őt, mint ismeretes, átmeneti bizonytalankodásai túlhaladtán, miután karjaiba vehette a másik világból üzenetet hozó gyermek Jézust, a korabeli jeruzsálemi templomban, a hagyomány előírta nevezetes „bemutatás” alkalmával, a Lélek meghatóan szép hitvallásra ösztönözte: „Bocsásd el most szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, hiszen már látták szemeim az üdvösséget, amelyet minden nép számára rendeltél: világosságul a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek, Izraelnek” (Lk 2,22-35).

Mi is, miként az asszonyok, akik elmentek a sírhoz, és üresen találták azt, megkérdezhetjük önmagunktól, mi az értelme ennek az eseménynek (Lk 24,4). Mit jelent az, hogy Jézus feltámadt? - teszi fel a kérdést Ferenc pápa. „Azt jelenti, hogy Isten szeretete erősebb a rossznál, sőt magánál a halálnál is; azt jelenti, hogy Isten szeretete átalakíthatja életünket, virágba boríthatja azokat a sivatagos tájakat, amelyek a szívünkben vannak.”

Az üres húsvéti sír és az ott hagyott gyolcsleplek láttán, az angyal híradása révén, és a Föltámadt Üdvözítő megjelenései által, a mi dicsőségünk és világosságunk is csak Krisztus lehet, az emberi testben is vakítóan felragyogó Isten, a Feltámadott!