Kozma Imre atya egyetért Kovács Lajos Péterrel abban, hogy a remény ablakán valóban csak a hit felől lehet „bekukucskálni”, de ez nem is olyan egyszerű a mai világban, mivel korunk legnagyobb kísértése az Isten távolléte. „A hit legnagyobb próbája ebben a szekularizált világban pontosan az, hogy Isten jelenléte nehezen értelmezhető, mert Isten rejtőzködő.” A máltaiak elnöke számára nyilvánvaló, hogy Isten az emberek által mutatja meg magát, ez pedig „a szeretet régiójába vezet el bennünket. Így köthető össze a három isteni remény. A hit, a remény és a szeretet… a remény azt jelenti, hogy a távol lévő Isten közeli lesz. Közel lévő lesz az ember számára, meghatározó, s bele tud szólni az életünkbe.”

Jókai Anna ugyancsak vallja, hogy a reménység hit nélkül nem valódi. Ám az írónő megkülönbözteti a reménységet és a vakreményt. Utóbbi légvárakat épít, ha egy százhúsz kilós fiatal lány arról álmodozik, hogy prímabalerina lesz, az nem reménység, hanem önbecsapás. A reménység abból fakad, hogy „hiszek valamiben, hogy bele van írva a szívembe. Ha rábólint az eszem is, akkor tudom, hogy ez létezik, ez a valóság. A reménységemet ehhez kell igazítanom.” Jókai Anna gondolkodása Krisztus-központú, s hirdeti: „Krisztus nélkül nincs reménység… Jézus Krisztus… egy megfordíthatatlan világtörténelmi…, az egész kozmoszra vonatkozó fordulatot jelenített meg: megmutatta, hogy a halál után feltámad az ember legértékesebb része. Ez a krisztusi reménység… Jézus befogadja magába a hatalmas isteni egzisztenciát. És ez adja a világ reménységét.”

Kozma atya a Bibliára hivatkozva hangsúlyozza, hogy Isten sokféleképpen szólt egykor prófétái által, de Jézus Krisztus nélkül nem lehet fogalmunk Istenről. Isten a végső időkben a Fia által szólt hozzánk, a megtestesült, közénk eljött Jézus szava tehát Isten szava. „Isten olyan, amilyen Jézus. Innen minden reménységünket föl tudjuk építeni, mert Jézus az, aki kinyilatkoztatta, hogy az Isten szeret. Ez az Isten lényege. Isten maga a Szeretet.”  Az igazi Isten pedig nem az, aki teljesíti a kéréseinket, hanem az, aki jelen van az életünkben.„Isten az, akit Jézus megmutatott, aki körüljár, és jót tesz… Körül kell nekünk is járni és jót tenni egymásnak. Egy ember akkor lehet jó, ha jót tesz.”

Jókai Anna természetesnek tartja, hogy az emberek jobban szeretnének élni, ám figyelmeztet, hogy ez nem lehet a reménység foka. „A reménység foka az lehet, hogy jobbá szeretnénk lenni. Csak sajnos itt mindenki inkább jobban szeretne élni, és nagyon kevesen akarnak jobbá lenni.” Ez a látszatra kis különbség pedig az egész életet meghatározza. Az írónő hite szerint nem csak az ember reménykedik az Istenben, hanem az Isten is az emberben, „Mintha folyton buzdítaná és figyelmeztetné az embert.” Ehhez kapcsolódóan Kozma Imre atya hangsúlyozza, hogy Isten nem adta fel a világot, nem adta fel az embert, aki Isten legkedvesebb teremténye, a gond abból a rossz döntésből fakad, hogy az ember „hátat fordított az Istennek, s elveszítette a paradicsomi örömöket. A mai kor örömtelenségét az Isten-távolságban szenvedjük.”

Isten válságkezelő programjáról szólva a máltai szeretetszolgálat vezetője felhívja a figyelmet, hogy az emberiség 80 százaléka szegény – közülük 40 százalék a nyomorban tengődő – és csak 20 százaléka él jólétben. Az adományozás és a segélyezés már nem elegendő a gazdagok és szegények közötti szakadék mérséklésére, eljutottunk odáig, hogy a javainkat meg kell osztani, „még a szegény embereknek is be kell látniuk, hogy azt is meg kell osztani, amire esetleg nekik szükségük van. A jólétben élők esetében pedig el kell kezdeni a helyzetük fölmérését, és az ő javaik egy részét át kell adni a nyomorban lévőknek. Másképpen az emberiség problémái nem orvosolhatók.”Kozma atya alapvetően fontosnak tartja, hogy az ember ismerje meg önmagát, mert akkor megérti, mi az értelme az emberi létnek. „Az ember arra született, hogy ne önmagának éljen, hanem elajándékozza életét. Jézus figyelmeztet bennünket erre: senki sem élhet önmagának.” Az élet hatalmas ajándék, csakúgy mint a másik ember, aki nélkül nem tudunk élni. „Túl szép és mélységesen gazdag az emberi élet ahhoz, hogy csalódást emlegessünk.” A napjainkban divatos individualista gondolkodást – amely a mindenáron való önmegvalósításra törekszik, Istent pedig elutasítja – a máltaiak vezetője zsákutcának nevezi, s vele szemben hangsúlyozza a közösség fontosságát, amelyben minden egyénnek megvan a maga helye és szerepe. Ez a bibliai gondolkodás, amelyhez el kellene jutnia mindenkinek, „mert egymásra bízott bennünket az Isten, amely a közösségben magától értetődő.” 

Jókai Anna szerint az ember úgy valósíthatja meg magát legtisztábban, és ez a teremtés végcélja is, ha Pál apostollal elmondhatja egyszer: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Az írónő vallja, hogy nincs reménység Isten nélkül, transzcendencia nélkül, márpedig reménytelenségben a legborzasztóbb élni. Akiben pedig megvan az Istenben, Jézus Krisztusban való reménység, „abban örökké él. A remény bizonyos értelemben halhatatlan. Nem hal meg, hanem egy bizonyos fokon valósággá válik. A reménység új valóságot ad az embernek.” Kozma Imre pedig figyelmeztet, hogy vissza kell találnunk Krisztushoz, aki azt tanítja nekünk, hogy életünknek értelmet a megcselekedett jó ad. Ez egyszerű feladatnak látszik, de a megvalósítása nem könnyű. „Nem elegendő megcsodálni azt, aki jót tesz, hanem követni is kell… Meggyőződésem, hogy akkor lesz végre megint természetes válaszunk az élet és a halál kérdéseire, ha képesek leszünk újra kibékülni Istennel és visszatalálni Krisztushoz. El kell fogadni, hogy az ember időben létezik, teremtmény, korlátokkal, lehetőségekkel, ugyanakkor nyitott a végtelenre is. A végtelen tágassága sürget bennünket, hogy béküljünk ki Istennel, fogadjuk el az élet szabályait, amiket akár Tízparancsolatnak is nevezhetünk.” 

Jókai Anna egész írói életműve a reményről szól, csakúgy mint Kozma Imre atya másokért végzett papi, szerzetesi szolgálata. Könyvben kiadott dialógusuk tovább erősíti ezt a róluk élő képet, sokaknak adhatnak valódi, Jézus Krisztusba vetett, az Ő örök igazságára – „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” (Mt 24,35) – épülő – és nem hamis, az embert romlásba taszító – reményt. Elolvasva a kötetet, eszünkbe juthatnak Jézus sziklára épített házról mondott szavai: „Mert mindenki, aki hallgatja e szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták. Mindaz pedig, aki hallgatja e szavaimat, de nem váltja tettekre azokat, hasonlít a balga emberhez, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Azt összedőlt, és nagy lett a romlása” (Mt 7,24-27) (Éghajlat Könyvkiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír