Augusztus 20-án, államalapító Szent István királyunk ünnepén a Szent István-bazilika előtti téren bemutatott szentmise szónoka Josip Bozanić bíboros, zágrábi érsek volt. Ebből az alkalomból kérdeztük a horvát-magyar egyházi kapcsolatokról, szent királyunkról, az egyház előtt álló kihívásokról.

– Szent István király hite és példája miben adhat útmutatást a mai embernek, különös tekintettel a népek vezetőire?

– II. János Pál pápával együtt mondhatjuk: Szent István király házat épített az egyháznak és a nemzetnek is. A Gondviselés ajándéka volt: a magyar népnek volt egy ilyen nagy királya – egy olyan korban, amikor nemzetet kellett építeni  –, akinek a tanítása fontos a magyar nép, de mások számára is. Különösen fontos az államok vezetői számára, akik felelősek a törvényekért, a kormányzásért és felelősek azért, hogy a békéért tevékenykedjenek Európában és az egész világban. 

Szent István komolyan vette a kereszténységet. Életével akart tanúságot tenni, ezért is példa minden keresztény előtt, és különösen azok számára, akik hatalommal bírnak. Fontos számunkra Mária-tisztelete is. Istent imádta és közben emberekre tekintett. Ez a kereszténység: Istenre figyelünk, hogy közelebb legyünk az emberekhez.

– Magyarországon Szent István és Szent László király tisztelete kiemelkedő. A horvát nép számára melyik szent hasonlóan fontos?

– Mi is nagy szentként tiszteljük e királyokat: a zágrábi székesegyház Szent István nevét viseli, a püspökséget pedig Szent László alapította 1093-ban. A későbbi korokból is vannak nagy szentjeink. Az egyikük Nikola Tavelić ferences vértanú, aki a Szentföldön hirdette az evangéliumot sok évszázaddal ezelőtt, a korabeli iszlámmal szemben. Nagyon népszerű a horvát nép előtt Szent Leopold Mandić. Olyan szent ő, aki közel áll az emberekhez, híres gyóntató volt. Ferenc pápa az irgalmasság szentévének szimbolikus alakjaként állította előtérbe. Nagyon szép tapasztalatunk volt a szentév megnyitása, amikor Zágrábba hoztuk Szent Leopold Mandić földi maradványait: négy napig voltak a zágrábi székesegyházban, ahonnan a kapucinusok zágrábi templomába vitték őket. Rengeteg ember érkezett hódolni az ereklyék előtt, az ország minden részéből jöttek hívek, akik közel akartak kerülni a szenthez. Szép volt látni a sok szülőt gyermekekkel, a gyermekek lelkesedését. A szentek valóban közel állnak az emberekhez, akik Istent keresik. Mert akik közel vannak Istenhez, azok közel kell, hogy legyenek az emberekhez is. Ezért vonzzák a szentek az embereket: Isten jelenléte érzékelhető az életükben, Isten jelenlétéről beszélnek az emberekhez. 

A horvát egyházban azt éreztük, hogy az emberek megértették a Szentatya hívását. Megnőtt a gyónáshoz járulók száma – sokan megérezték az irgalmasság hívását: Isten irgalmassága nélkül nem élhetünk.

– Milyen a kapcsolat a magyar és a horvát katolikus egyház között? Lát esetleg olyan területet, ahol az együttműködés szorosabb lehet?

– A kapcsolat az egyházaink között nem egyszerűen jó, hanem valóban nagyon jó. Erdő Péter bíborost barátomnak tekintem, ugyanabban az évben lettünk bíborosok. A magyar és horvát egyház között nagyon jó a kapcsolat. A hívek közötti kapcsolatot lehetne erősíteni, egymást jobban megismerni. Ugyanakkor a népeink közötti jó kapcsolat is megerősíti az egyházi kapcsolatokat. Nemcsak az ezer évvel ezelőtti történelem köt össze bennünket, hanem a közelmúlt történelme is. Mindkét nép kommunista uralom alatt élt, hasonló tapasztalatai vannak egyházainknak. Sok világi hívő, pap, szerzetes, püspök hozott nagy áldozatot a hitéért, nem is ismerjük mindenki történetét. Meg kell őrizni ezeknek az embereknek az emlékezetét. Megemlíthetem itt Boldog Alojzije Stepinac bíborost, a kommunista idők szentjét. Vagy ott van Miroslav Bulešić, akit 1947-ben gyilkolták meg a kommunisták. Egyházmegyéjének képviselője kíséretében ment el egy plébániára, ahol bérmálásra készültek. A plébánia épületében gyilkolták meg, a hit iránti gyűlöletből. Nem tudjuk, hogy a másik pap helyett gyilkolták-e meg, vagy ő volt a célpont. Aktív ember volt, a szeminárium rektorhelyettese. Szerették az emberek, a fiatalok köréje gyűltek, szerették hallgatni a prédikációit – talán ezért gyilkolták meg.

A horvát nép rokonszenvvel fordul a magyar nép felé, emlékezetében hordozza, hogy a kilencvenes évek végén a magyar kormány és a magyar nép is közel állt hozzájuk. A Karitász nagyon sokat segített. Azok közül pedig, akiknek menekülniük kellett a jugoszláv hadsereg elől, sokan Magyarországon találtak menedéket néhány évre. Az emberek nyitottak voltak feléjük, segítettek azoknak, akik veszélyben voltak, akiknek szükségük volt segítségükre. 

– Milyen kihívásokkal kell napjainkban szembenéznie a horvát katolikus egyháznak?

– Nagy kihívás előttünk a szekularizáció. A kihívások azonban mindig segítik az embereket abban, hogy elmélyítsék a hitüket. Ez az igazán nagy feladat: még mélyebben megélni, amik vagyunk. Napról napra egyre inkább keresztényeknek kell lennünk, a konkrét, hétköznapi életben egyre inkább tanúságot kell tennünk hitünkről. Örök kihívás ez az ember előtt, amely ma még nehezebb, mert sok hatás ér minket, amelyek más irányokba akarnak vinni. Igaz kereszténynek kell lennünk. Minden kornak megvannak egyfelől a maga kihívásai, másfelől pedig új tanúságtételek is születnek, az adott korban megélt evangélium tanúságtételei.

– Ön azt mondta ünnepi prédikációjában, hogy a hiteles európai kultúra az evangéliumi irgalomból fakad. Hogyan ítéli meg az európai kereszténység helyzetét, jövőjét?

– Ezen az ünnepen fontos elmondani: az európai kultúra a szentekre is épül és Szent István egyike e kultúra tartóoszlopainak. Isten irgalmas, Isten elébe megy az embernek és mindig ad új lehetőséget. Ma Európában nekünk is, az evangéliumból kiindulva, újra kell kezdenünk. Ha valahol valami nem működik, bátran újra kell kezdenünk, evangéliumi bölcsességgel – ez adhat garanciát a jövőre.

Fotó: Lambert Attila

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír