Június 27-én érkeznek Budapestre a Dévai Szent Ferenc Alapítványt támogató futók, köztük Tőzsér Endre SP, a „Ferenc pápa magyar hangjaként” ismert szerzetes. Endre egy éve állt fel az íróasztal mellől és kezdte el a futást, már ultraversenyeken is indul. Mire képes az ember? – erről beszélgettünk.

 

– Mit jelent jótékony futónak lenni?

– Világszerte egyre népszerűbbé válik a jótékonysági futás, melynek során a futó egy-egy cél támogatására gyűjt adományt. Mi a Magyar Hospice Alapítvány által létrehozott Nárcisz Futókör tagjaként az alapítványnak szeretnénk segíteni a daganatos betegek ápolásában, a Déva–Budapest jótékony futással pedig a Dévai Szent Ferenc Alapítvány támogatására folyik gyűjtés. A Magyar Hospice Alapítvány adományoknak köszönhetően tudja végezni azok ellátását, akik már nem kaphatnak gyógykezelést, kíséri őket életük utolsó szakaszában, életminőségüket javító ellátást nyújt számukra. A futókör tagjai megjelölnek egy összegyűjteni kívánt összeget, kiválasztanak egy versenyt, és ismerőseik támogatását kérik. Az alapítvány minden futónak létrehoz egy saját felületet a Hospice honlapján, ahol az illető bemutatkozik, kérve barátai, ismerősei támogatását. A honlap mutatja, ki mennyit gyűjtött össze.

– Hogyan működik a Nárcisz Futókör és milyen versenyeken indultak?

– A futókört két évvel ezelőtti indulásakor hárman-négyen alkották. Mára megugrott a létszám, mintegy harmincan lehetünk. Kitűztük a célt: 2015 végére hatvanan szeretnénk lenni. A futás szeretete köt minket össze, továbbá az a szándék, hogy futásunkkal segítsünk. Vegyes csapat vagyunk, van köztünk üvegcsiszoló mester, rendőr, jogász, orvos és személyemben még egy szerzetes is. A Hospice vezetői havonta-két havonta szerveznek nekünk találkozót, hogy megismerjük egymást és közösen fejlődjünk. Nagy megmozdulásunk volt márciusban a Vivicittá városvédő futás, ahol 1 millió 420 ezer forintot gyűjtöttünk össze, ami 237 betegápolási órát jelent. Ezt a május végi Ultrabalaton követette. Itt tízen huszonkét óra negyvenhárom perc alatt futottuk körbe egymást váltva a Balatont. A két nap nagyon összehozott bennünket. Örültünk, hogy együtt lehetünk, és egymásért is futhatunk.

– Ritka jelenség a szerzetes a futók közösségeiben, milyen a fogadtatás?

– A Nárcisz mellett tagja vagyok a „Fuss 2015-ben 2015 km-t” csoportnak is, ahol több mint háromezren vagyunk. A futók között szeretnék csak futó lenni. A futás szeretete, annak öröme köt össze minket. Törekszünk arra, hogy a közös kommunikációba (a Facebookon) ne hozzunk be olyan témákat, amelyek elválaszthatnak egymástól, megoszlást eredményeznének. A politika mellett ilyen kényes téma lehet a vallás is, amely megoszthatja az embereket. A csoport lényege, hogy bátorítsuk, motiváljuk egymást. Ha jut rá időm, akkor közösségi futásokra is szívesen elmegyek, így például a Fuss Hajnalkára (keddenként 4.55-től a Batthyány tértől) vagy a RunTogether csoport futásaira kedd esténként a Margit-szigetről. Nekem óriási élmény a futó társadalomhoz tartozni, ahol nem pap, nem szerzetes, nem tanár, nem teológus vagyok, hanem egyszerű futó. Mennyi segítőkész, jólelkű, a másik örömén osztozni képes ember van! Megtapasztalom, amit az ember teológiából tanul: a Szentlélek nem a hívő emberek kiváltsága, nemcsak bennük működik Isten kegyelme, hanem az egyház látható határain túl is tetten érhető. Isten benne él minden emberben, az ő Lelke mindenkiben működik!

– A futásról sokan megfogalmazzák, hogy spirituális élményt ad.

– Világosan látszik, hogy sokaknak jelent spirituális élményt. A futással az ember egész, mozgásban lévő testével imádkozik, dicsőíti Istent. Ez gyönyörű. Néha majdnem elsírom magam, annyira boldog vagyok. Megköszönöm Istennek, hogy jó tüdőt, lábat, izmokat adott nekem, hogy a futás ekkora örömet ad. A futás a testünkkel végzett ima még akkor is, ha gondolatban nem mondunk imát. Versenyezni is nagyon szeretek. Az ember belead mindent, Isten dicsőségére fut, és az ő kezébe teszi az eredményt. Mindegy, hogy milyet. Megköszöni Istennek, amit sikerült elérni. Nekem a futás teljesen megváltoztatta az életemet. Fizikailag és lelkileg is. A sportot óriási ajándéknak tartom az életben.

– Hogyan kezdődött életében a futás?

– Általános és középiskolában is futottam, indultam atlétikai versenyeken. Jól ment, nagyon szerettem futni. A katonaságot követően abbahagytam, csak fociztam. Aztán jött a teológusi, tudományos élet, asztalnál ülve, könyvek között. Elhíztam, tavaly nyáron nyolcvannégy kiló voltam. A Facebookon több ismerősöm is nap mint nap megírta, hogy mennyit futott. Még az egyik húgom is, a korábban soha nem sportoló, most hatgyermekes anyuka. Eleinte idegesítettek ezek a bejegyzések, aztán elgondolkodtattak: én, aki korábban futottam, most négy fal között, mozgásszegényen, egészségtelenül élek. Éreztem, még a határon vagyok, még dönthetek: vagy kövér, eltunyult, beteges ember leszek, vagy megmaradok fiatalnak és sportosnak. Választottam, és elkezdtem futni, bicajozni. Biciklivel megyek a Bonum tévébe Ferenc pápa beszédeit fordítani, és elkezdtem 3–7 kilométerekkel futni is. Egyre hosszabbakat futottam, egyre jobban ment, és egyre jobban éreztem magam testileg-lelkileg. Párhuzamosan diétázni is kezdtem, nyáron szinte csak gyümölcsöt és zöldséget ettem, futottam, folyamatosan adtam le a kilókat. Ma már csak hetven kiló vagyok. Január elsején pedig beiratkoztam a „Fuss 2015-km-t” csoportba.

– Ragadós a futó szerzetes példája?

– Soha nem tanácsolom senkinek, hogy fusson. Nem akarok beleszólni senkinek az életébe, és azt is látom, nem mindenkinek való a futás. Az a lényeg, hogy mindenki találja meg a számára megfelelő testmozgást. Aki egyszer elkezdett futni, ráérez, megfertőződik a mozgás örömével. Olyan kincset talál, amelyet nem akar elveszíteni. Ha hetente legalább harminckilenc kilométert futok, akkor év végére pontosan meglesz a 2015 km. Korábban főleg a Margit-szigetre mentem futni, ott kellemes környezetben lehet ötkilométeres köröket futni. Ezen már változtattam, mert szeretnék minél inkább fejlődni is: tagja lettem az Ironteam SE egyesületnek, hetente kétszer van edzésünk, kedden egy úgynevezett gyors edzés a Puskás Stadion körül, szombatonként pedig egy hosszabb futás, főként a hegyekben. További napokon is szoktam futni, de mindig vannak pihenőnapok is vagy ún. keresztedzésre (például erősítésre) szánt napok. Tudok olyanokról az ismeretségi körömben, akiket én motiváltam, az én példámra kezdtek el futni vagy rendszeresebben futni, van olyan tanárkollégám a Sapientián, aki családjával együtt már a versenyzésre is rákapott.

– Alig fél év alatt került a versenyzésbe. Tavaly nyáron kezdett futni, most pedig már ott van az ultramaraton versenyeken.

– Ezen mindenki csodálkozik, mondván olyan nincsen, hogy valaki fél éve kezdte, és ultramaratont fut. Úgy tűnik, van a futáshoz tehetségem, fizikumom, kitartásom. Az sem elhanyagolandó, hogy a focit sosem hagytam abba, a heti foci mindig megvolt. Gyerekkoromban trombitáltam, azt hiszem, az sokat segített a tüdőmnek. Az edzőm pontosan látja, hol tartok most, és segít a továbblépésben, nagyon sokat jelent az ő támogatása. Az életkorom ideális a hosszútávfutáshoz. A hosszútávfutás igazából olyan szellemi tevékenység, amelyhez megfelelő fizikai felkészültség szükséges. Például egy maratont is bárki le tud futni, ha megfelelően felkészül rá. A legfőbb alapelv, hogy az embernek tudni kell, a szervezete sokkal többre képes, mint ahogyan az esze mondja. Olyan folyamat játszódik le a fejben, mint a kísértés. Jönnek a gondolatok: „Minek futsz? Hagyd abba! Nem bírod. Meg vagy őrülve.” Ezekre a negatív gondolatokra fel kell készülni. Minden hosszútávfutásnál van holtpont, vagy akár több is. Ezek törvényszerűen jelentkeznek, és megoldásuk elsősorban nem fizikai, hanem főként lelki választ igényel. Idővel pedig egyre rutinosabban lendülünk túl az ilyen holtpontokon. Sokat segítenek mások tapasztalatai és a sportpszichológia is. Az ember a hosszútávfutásnál fedezi fel valójában, ki is ő.

– Milyen összeszedettséget igényel a holtpontok kezelése, hogyan fejleszthető a koncentráció?

– Segítenek például betanult mondatok. Ahány futó, annyi féle belső hozzáállás vagy igény létezik. Vannak, akik csak a futásra, az energiapótlásra, testük mozgására, igényeire figyelnek, mások viszont épp ellenkezőleg, zenét hallgatnak, igyekeznek a gondolataikat másfelé terelni, és így múlatni az időt. Én futás közben nem hallgatok zenét, egy-egy verseny előtt, a reggeli készülődéskor szeretek zenét hallgatni, olyan dalokat, amelyek aztán a verseny közben ott szólnak a fülemben. Szeretem a vidéki futásokat, ahol csend van, és a lélek tud imádkozni. A tömegversenyek, mint amilyen a Vivicittá, ahol végig hangos zene szól, engem inkább zavarnak. Viszont nagyon sokat jelent a biztatás. Nagyon sok erőt tudok meríteni abból is, amikor ismerőseim szurkolnak nekem. A rekkenő hőségben megrendezett K&H félmaratonon például jó volt tudni, hogy a hétkilométeres kör két ellentétes oldalán ott van egy-egy Kriszti, aki szurkol nekem.

– Milyen a kapcsolat a futók között a versenyeken?

– Nehéz általánosságban beszélni a futókról, de azt hiszem, minél régebb óta és minél hosszabb távokat fut valaki, annál alázatosabbá válik, annál jobban megbecsüli a többiek teljesítményét, segíti a többieket, és őszintén együtt tud örülni mások kisebb-nagyobb sikereinek. Számomra nagy élmény volt az egyik sárvári versenyen, amikor 12 és 24 órát futók gratuláltak nekünk, akik befejeztük a hatórás futásunkat. Nagyon megható volt. Azok az igazán nagy emberek (a futók között is), akik megbecsülik a kicsiket. Míg a tömegversenyeken rengeteg ismeretlen ember van, addig az ultraversenyeken résztvevők szinte egy családot alkotnak. Mindenki ismer mindenkit. Nekem mindig az jut eszembe, hogy Jézus nem a templomban töltötte az életét, hanem részt vett az emberek mindennapi, – ha szabad így mondani – profán életében. Amikor futók között vagyok, Jézushoz hasonlóan részt veszek az emberek mindennapjaiban. Biztos vagyok abban, hogy az emberi életben semmi sem „profán”, mert Isten mindig és mindenben jelen van. Meggyőződésem, a természetet, az egész földi életet azért adta nekünk Isten, hogy örömünket találjuk benne. Isten is akkor örül, ha boldognak lát bennünket. A sport is Isten ajándéka. A mozgásban, önmagunk legyőzésében talált örömünk voltaképpen egész testünk, egész lényünk hálája Isten iránt.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír