Romuáld 951-ben Ravennában egy Sergius nevű nemes fiaként született. Amikor húsz éves lehetett, viszály támadt atyja és néhány rokona közt, amit fegyverrel döntöttek el, s Romuáld apja megölte egyik ellenfelét. Mikor pedig vonakodott a vezekléstől, apja helyett Romuáld vonult negyven napra a S. Apollinare in Classe-kolostorba, hogy elégtételt adjon Istennek. Egy éjszaka virrasztása közben megjelent neki Szent Apollinaris, s Romuáld ekkor elhatározta, hogy szerzetes lesz. 972-ben ebben a kolostorban tette le a szerzetesi fogadalmat, miután Honestus ravennai érsek rábeszélésére apja beleegyezését adta. Később Sergius is belépett a S. Severo ravennai kolostorba, és szentség hírében halt meg.

Romuáld három évig maradt a S. Apollinaréban. A kolostorban uralkodó laza fegyelmet azonban oly nyíltan helytelenítette, hogy szerzetestársai meggyűlölték. Egy halálos merényletet éppen hogy megúszott. 975-ben apátja engedélyezte, hogy remeteéletet élhessen. A velencei síkságra távozott, és ott egy Marinus nevű remete vezetésére akarta bízni magát, aki azonban úgy találta, hogy Romuáld nincs fölkészülve a szerzetesi életre. Ezért hozzáfogott, hogy megtanítsa a latin zsoltároskönyv olvasására.

Romuáld és Marinus körülbelül három éven át tartózkodott velencei területen. Kapcsolatba kerültek Pietro Orseolo dózséval, aki 978-ban tanácsot kért tőlük, mert hatalomra jutásának körülményei miatt lelkiismeretfurdalása volt. A Pireneusokban lévő cuxai Szent Mihály- kolostor apátja, Guarino már korábban megkísérelte rábeszélni: mondjon le és legyen szerzetes. Romuáld és Marinus is ugyanezt a tanácsolta neki, mire velük és Grandenicus nevű barátjával, valamint Guarino apáttal titokban elhagyta a várost és Cuxába távozott, ahol 987-ben halt meg.

988-ban Cuxa hűbérura, Oliba gróf ugyancsak lelki tanácsot kért Romuáldtól. Ő is engedett a rábeszélésnek, hogy legyen szerzetes. Mivel vazallusainak ellenállásától tartottak, Oliba, Guarino, Grandenicus, Marinus és Romuáld Montecassinóba mentek. Oliba itt szerzetesi fogadalmat tett, de már két év múlva meghalt. Grandenicus még harminc éven át élt remeteként a kolostor közelében, Guarino Jeruzsálembe zarándokolt. Marinus Dél-Itáliába indult, de hamarosan megölték a fosztogató szaracénok.

Így Romuáld 989-től több évre magára maradt. Mélységesen megérlelte az a tizenhárom éves képzés, amelyben Marinustól részesült. Éveken át kereste helyét Lombardiában és az Appenninekben, miközben szigorú aszkézisben élt.

Végül Pereumban, a Ravennától tizenöt kilométerre északnyugatra lévő mocsaras vidéken telepedett le. Életében először komoly egyházi ügyekbe kellett beavatkoznia.

Megismerkedett a fiatal német császárral, III. Ottóval, aki felkérte a S. Apollinare apátjának. Nehezen egyezett bele, s egy év múlva lemondott, mert nem érezte magát alkalmasnak a hivatalra. Montecassinóba ment, hogy meglátogassa Grandenicust, akit már tizenegy éve nem látott. Súlyos betegsége egy éven át ott tartotta, s így megismerte Beneventói Benedeket, barátjának egyik tanítványát. Vele Rómába ment, ahol két másik tanítványt talált: Querfurti Brunót, Ottó császár rokonát, a S. Alessio szerzetesét, és Tamás német nemest, a császár barátját. 1001-ben, amikor fölkelés tört ki Rómában, Romuáld visszatért Pereumba. Remeteséget alapított, ahová újabb tanítványok jöttek, köztük I. Boleszláv lengyel király egyik fia.

Beneventói Benedek 1003-ban vértanúságot szenvedett Lengyelországban, Querfurti Bruno pedig hét éven át missziós munkát végzett Közép- és Kelet-Európa népei közt.

1004-ben Romuáld remeteséget alapított Pioggo közelében, Val di Castróban. Az évek folyamán további közösségeket és egy apácakonventet csatolt hozzá. Amikor öt évvel később eljutott hozzá korábbi tanítványa, Querfurti Bruno halálhíre, elhatározta, hogy ő is megszerzi a vértanúság koronáját. Húsz kísérővel útra kelt Kelet- Európa felé, de kora és gyenge egészsége hamarosan vállalkozása feladására kényszerítette, és vissza kellett térnie Itáliába. Újabb vándorévek után Fonte Avellana közelében telepedett meg. Hét évig maradt ott, és zsoltár-kommentárokat írt. Nem sokkal 1023 után Romuáld kis remeteséget alapított Camaldoliban, Arezzo közelében. Később ez lett a kamalduli szerzet anyakolostora. Annak a legendának, amely ezt az alapítást egy Maldolus nevű nemesnek tulajdonítja, nincs történelmi magva.

Amikor Romuáld halálának közeledtét érezte, visszatért Val di Castróba. Cellát és oratóriumot épített magának, s ott halt meg 1027 június 19-én. Öt évvel később még romlatlan állapotban találták tetemét, s Róma engedélyezte szentként való tiszteletét. 1481-ben átszállították ereklyéit Fabrianóba, és 1595-ben VIII. Kelemen pápa az átszállítás napját, február 7-ét az egész egyház ünnepévé tette. Az új naptár halála napján üli meg ünnepét. A Romuáld utasításai szerint élő remetéket később a kamalduli rendben egyesítették.