Húsvét 4. vasárnapján a papi és szerzetesi hivatások vasárnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból a papi hivatásról kérdeztük Kajtár Edvárdot, a Központi Szeminárium spirituálisát, aki a beszélgetésben megfogalmazta saját hitvallását is.

 

– Segíthető a hivatás felismerése? Hogyan?

– Ez nagyon összetett folyamat, mert a hivatás megsejtése, az érte való belső küzdelem a személyiségnek egy olyan szintjén játszódik le, amely a legtöbb esetben kívülről rejtve van. Ezt az ember az imádságban, az istenkapcsolatában sejti meg. Persze jöhetnek máshonnan is elgondolkodtató benyomások. Ilyen például a ministrálás, a szentmise élménye, egy személyiségében, szolgálatában vonzó pap. Lehetnek külső impulzusok, de az, ahogyan ebből elhivatottság lesz, a szív rejtekében játszódik le. Kívülről annyiban látjuk ezt, amennyiben maga a fiatal ebbe beenged bennünket, és hagyja, hogy mindez meghatározza őt. Ha valaki például továbbra is udvarol, nem valószínű, hogy van hivatása, mert az hatással lenne az életére. Vagy ha mégis van neki, akkor tudatosan dolgozik ellene.

Amit tehetünk, hogy segítünk neki a szívébe térni. Szent Ágoston mondja megtérése kapcsán: „Kívül kerestelek, te pedig bent voltál.” Meg kell tanulni imádkozni, megérezni és beazonosítani Isten közeledését! Segíteni kell feltárni az érzéseket, vágyakat, rákérdezni, honnan származnak. Ezt hívják a megkülönböztetés folyamatának. Jöhet a gondolat valóban az Istentől, lehet egyszerűen emberi szimpátia a papság vagy egy konkrét pap személye felé. De származhat akár a gonosztól is, aki össze akarja zavarni az embert. Van megérlelt döntése egy lány mellett, össze akarnak házasodni. Akkor jön egy ilyen elbizonytalanító tényező, a nyomában pedig zaklatottság, zűrzavar, békétlenség, szomorúság. Ezeket kell elkülöníteni, hogy az illető tisztábban lássa, hogy Isten hívja-e őt.

– Mi a meghívás bibliai modellje?

– Először is az apostolmeghívásokat kell megnéznünk: Hogyan találkozik Jézus az apostolokkal? Hogyan szólítja meg őket, és ez hogyan érkezik meg a szívükbe, életükbe, egzisztenciájukba? Hogyan kezdik el követni az Urat, milyen nehézségeik vannak ebben? Hogyan tisztul meg a Krisztusról és az apostolkodásról alkotott képük?

Jézus gyakorlatok elé állítja őket: elküldi őket prédikálni, betegeket gyógyítani, ördögöket űzni. Nekünk is az apostolmeghívásokat kell modelleznünk – mind az értelmezésben, mind magában a formában.

– Mire hívja meg Isten a papi hivatásban az embert?

– Sok esetben a gyakorló katolikusok is alapvetően feladatot és ennek teljesítőjét látják a papban. Mintha ők a feladat felkent szolgái lennének. Holott alapvetően nem feladatról, nem tevékenységről van szó, bár az is elválaszthatatlan része a papi szolgálatnak. A papság mindenekelőtt életforma. Jézus arra választja ki az apostolokat, hogy vele legyenek. A meghívás elsősorban a Jézussal való létre, a kizárólagos, egész életet kitöltő Vele való együttlétre szól. A baráti együttléttől kezdve a tevőleges együttlétig. Arra hív meg Jézus, amit Ő maga is tesz és tenne az egyházán keresztül.

– Mennyire kiérlelt a jelentkezők döntése? Mik a kiérlelt döntés ismérvei?

– A szemináriumok képzési rendszere úgy épül fel, hogy az első években komolyan is vesszük a döntés kiérleltségét és szilárdságát, meg nem is. A fiatalok általában 19–20 évesen, gimnázium után érkeznek hozzánk. Lehet, hogy kiérlelt döntéssel, de még nem megérlelt személyiséggel. A döntés akkor teljes, ha az egy megérlelt személyiség döntésévé válik. Jelentkezéskor a fiatal érez valami szépet. Lelkesedése átragad az emberi kapcsolataira, tanulmányaira, a vallásosságára. Pozitív erőket mozgósít benne. Ekkor azt nézzük meg, valóban szereti-e a másikat, szeretne-e tenni, dolgozik-e azért, hogy jól tanuljon. Aztán adunk időt, hogy mindez letisztuljon és beérjen. Ezért is tart öt évig a szemináriumi képzés, mert a döntést meg kell erősíteni, abban hűségesen ki kell tartani. Két döntésről van szó: egy belépési és egy kimeneti döntésről, amikor felszentelik az embert. A kimeneti döntés lényegében nem más, csak nyilván egy megérleltebb, megharcoltabb döntés.

– A hit születésében fontos szerepet játszó család mellett mennyire fontos a közösség a hivatás megalapozásában?

– A hívő családok klasszikus hivatásfészkek, és továbbra is fontos a jó egyházközség, a jó papkép. Bár a papnövendékek történeteit hallva elmondhatom, sokan jönnek más helyzetből: csonka családból, nem vallásos családból. Az is előfordul, hogy az egyházközség élete sem modell. A fiatalember nem vett részt semmilyen plébániai csoportban, ifjúsági vagy felnőtt hittanban. Mégis megfogja őt valami. Az imaélet feltétlenül alap. Nem parancsot kapunk feladatok elvégzésére, hanem személyes kapcsolatot érlelünk ki Istennel, mely azt kéri, tegyek fel erre mindent. A közös a belső imaélet, bensőséges kapcsolat Istennel, a hivatás érzete. Ki honnan jön, milyen családból, vallásosságból, mennyire mozgalmas plébániáról, nos, ez úgy tűnik, egyre kevésbé meghatározó.

– Hogyan tudja a környezet jól fogadni a hivatás felmerülésének gondolatát?

– Legtöbb esetben az érdeklődő a papját keresi fel először. A pap szerepe nagyon fontos – hogy jól fogadja, és felkínálja a többszörös találkozás lehetőségét, hogy tanácsokat, ötleteket adjon, miként tudja a szándékot magában kiérlelni.

A szemináriumok szerepe is lényeges. Több helyen nyílt napokat kínálnak fel. Mi a központi szemináriumban más utat választottunk. Próbálunk kapcsolatban lenni az egyházmegyék papságával, akik jelzik felénk, ha van érdeklődő. De növendékeink is szólnak. Ekkor személyesen felvesszük az érdeklődővel a kapcsolatot, meghívjuk a közösségünkbe, akár többször is. Nézze meg, hogy mi, akik a papságra készülünk, hogyan éljük ezt meg. Papi modellt láthat a plébánián, de azt nem, hogyan lesz a hivatástudatból papság. Ezért meghívjuk, és beköltözik hozzánk, mintha a közösségünk tagja lenne. Velünk teríti az asztalt, velünk takarít, velünk kirándul, velünk imádkozik, velünk ministrál. Nem kész papot lát, aki sokkal idősebb nála, hanem vele egykorú fiatalembereket. A különbség annyi, hogy ők már elindultak egy úton. Erről tesznek tanúságot neki, megmutatják saját motivációikat. Néhány éve folytatjuk már ezt a gyakorlatot. Azt tapasztalatom, hogy akiket eddig behívtunk a közösségünkbe, jelentkeztek a püspöknél, hogy papok szeretnének lenni. Erre a meghívásra folyamatosan nyitottak vagyunk.

– Mit gondol az alkalmasság kérdéséről?

– A Szentszék sokszor felhívta a figyelmet, utasításba is adta, hogy a paphiány nem ment fel az alól, hogy rendkívül körültekintőek legyünk a felvételkor, a szemináriumi képzés alatt és a szentelésre bocsátáskor. Ha valakiben nincsenek meg a megfelelő emberi és hitbeli kvalitások, amelyek mindennek az alapját képezik, akkor nem vehető fel a közösségbe, illetve nem engedhető a szenteléshez, még akkor sem, ha azt reméljük, hogy esetleg ezeket kinövi.

Ebből következik, hogy felvételkor van egy alapos szűrő, amely során információkat gyűjtünk a plébánostól, szülőktől, a jelentkező környezetéből. Van továbbá egy összetett pszichológiai vizsgálat. Így bele tudunk látni a személyiség egyes szegmenseibe. Vannak egyházmegyei szemináriumok, ahol gyakorlat az orvosi vizsgálat, ami pszichoszomatikus dolgokkal is foglalkozik.

A szemináriumban öt-hat évig egy fedél alatt élve, huszonnégy órából huszonnégyet együtt töltve mindenképpen kiderülnek a dolgok. Megmutatkozik, mennyire terhelhető, mennyire ép a személyiség, mennyire hívő az ember, mennyire motivált.

Szűrők tehát léteznek, adott esetben elég erősek is. A Szentszék is határozottan kéri ezek komolyan vételét. Semmilyen paphiány nem indokolhatja, hogy olyan embert bocsássunk szentelésre, aki emberileg nem alkalmas rá.

– Papnak lenni jó?

– Papnak lenni nagyon jó. Aki ilyenen gondolkodik, vagy ilyesmit sejt a szívében, nem fogja megbánni, ha ráteszi erre az életét. Ne gondolja, hogy más könnyebb lenne. Az Istennel való bensőséges egység tapasztalata, tudata napi szinten leírhatatlan örömforrás. Vigasz a küzdelmekben, az útkeresésekben. A közösségi szolgálatnak önmagában sok erőforrása és boldogító tényezője van. Maga a szolgálat is generál örömöket: hittant taníthatok, fiatalokkal foglalkozhatok.

Az Isten és az emberek szolgálata önmagában hatalmas kegyelmi élmény: sokan szeretnek, ennek megtapasztalása mindig öröm. Fontos és jó megélni, hogy kell az az embereknek, a világnak, amit én nyújtani tudok. Öröm, ha jönnek a misére, hallgatnak a tanításomra. A szolgálat sokszorosan visszajelzi, hogy elfogadják, amit nyújtok, és elfogadják a személyemet is. Nem beszélve a Jóistenről, aki ezt az elfogadást nem vonja vissza, és mindig nyújtja. Az imádságban mi ebben „lubickolunk”.

Fotó: Thaler Tamás, Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír