Amint már a múlt alkalommal mondottuk, ezeken a vasárnapokon a
szentírási szakaszok központi gondolata az égből alászállott Kenyérrel,
az Eukarisztiával, vagy ismertebb nevén az Oltáriszentséggel
foglalkozik.
Az első olvasmány (1 Kir 19,4-8) nagyszerűen vezeti be ezt a gondolatot:
Akháb, izraeli király feleségének, Izebelnek haragja elöl menekülő
Illés próféta, testi-lelki erejében megfogyatkozva, kiábrándultan roskad
le egy borókabokornál a pusztában és így sóhajt fel: „Most már elég,
Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”
Illés kísérlete, hogy Izraelt visszavezesse Jahvéhoz, a választott nép
Istenéhez, csődöt mondott. Miután késhegyre menő harcot vívott a Baál
istenség papjaival az egy igaz Isten tiszteletéért és győzött, most
mégis menekülnie kell a Baál istenséget tisztelő királyné haragja miatt,
s meg kell tapasztalnia, hogy próféta voltában is olyan egyszerű,
sebezhető és szegény ember, mint mindenki más. Ezért van elkeseredve.
Meg szeretne halni végső kétségbeesésében, kilátástalanságában.
Azt hiszem, mindannyiunk előtt ismerős a tény, hogy az ember milyen
könnyen kétségbe esik, amikor legszentebb tervei máról holnapra
összedőlnek, amikor meg nem értéssel találkozik, amikor szavait és
tetteit, szándékosan, azaz tudatosan vagy tudattalanul, de
félremagyarázzák, azonban Isten nem hagyja el az érte küzdőket. Illés a
pusztán keresztül a pogány királynő haragja elöl Isten hegyére, Hórebre
menekül, ahol Mózes azt a Törvényt kapta, amelyért ő, a próféta egy
életen át küzdött.
A boróka bokornál a fáradt, kimerült próféta álomba szenderül és álmából
egy hang ébreszti fel: „Kelj föl és egyél!” Isten angyala kenyeret és
vizet tett mellé, másodszor is. A fölhívásra fölkelt, evett, ivott,
aztán negyven nap és negyven éjjel vándorolt, ennek az ételnek erejéből,
míg célba nem ért, egészen Isten hegyéig, a Hórebig.
A próféta letörtsége azok tapasztalatát tükrözi, akik vallásos életet
élve, talán azt hiszik magukról, hogy ők különbek a többi embernél, s
egy adott pillanatban erőtlenül a földön találják magukat. Illés próféta
története arra figyelmezteti az embert, hogy önmagában elégtelen, és
állandóan szüksége van Isten segítségére, az erőforrásra, mely az élet
kenyeréből származik.
Isteni étel állítja talpra Illés prófétát, és ad neki erőt arra, hogy
hosszú meneteléssel elérje a szent hegyet, ez a csodálatos eledel,
amiből a próféta evet, az Eukarisztia, az Oltáriszentség előképe,
amelynek erejével a keresztény is végig járhatja élete vándorútját, és
célba érhet, elnyerheti az örök boldogságot, vagyis Isten boldogító
színe látását.
Az evangéliumi szakaszban az Úr Jézus erről a csodálatos eledelről,
erről az erőforrásról, az „égből alászállt kenyérről” beszél, ami, a
zsidók körében zúgolódást vált ki. Az Élet Kenyerével kapcsolatosan is
érvényesek Pál apostol szavai, amiket a Krisztus keresztjével
kapcsolatosan mondott, miszerint: „A zsidóknak botrány, a pogányoknak
meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök:
Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége”(1 Kor 1,23-24).
A zúgolódás oka, hogy Jézus korában az volt a hiedelem, hogy a
várva-várt Messiás csodálatos módon fog eljönni. Az emberek azt várták,
hogy a Messiás, szó szerint, az égből száll alá. Arra vártak, hogy
valami látványos esemény történik, és természetfölötti jelek lesznek az
égben, s akkor meglátják majd, ahogy Isten Fölkentje, a Messiás leszáll
az égből.
Ezzel ellentétben, amikor a jól ismert Józsefnek, az ácsnak „fia”, Jézus
kijelenti, hogy „Én vagyok az!” (Jn 8,24,28), akkor zavarba esnek, nem
tudják összeegyeztetni a valóságot saját elképzelésükkel. Jézust jól
ismerték – legalábbis azt gondolták –, tudták, hogy mikor, hol és hogyan
jött el. „A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, amiért azt mondta: ’Én
vagyok az égből alászállott kenyér’. Így érveltek: ’Nem Jézus ez,
Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az
égből szálltam alá?” (Jn 6,41-42) S amint a vita mélyül, még nyíltabban
mondják: „Tudjuk, honnan való ez a férfi, de amikor a Messiás eljön,
senki sem tudja, honnan való!” (Jn 7,27)
Jézus testével, lelkével, vérével valóságos ember volt, ismerték Őt és a
családját (Mk 6,1-6). Kortársainak ez megnehezítette, hogy a hallatlan
üzenet lényegét felismerjék. Hogy jöhetett ez az ember „a mennyből”? –
amikor jól ismerjük, teszik fel a kérdést. Láthatjuk tehát, hogy Jézus
zsidó kortársainak nemcsak azzal volt problémájuk, hogy Jézus testét
adja a kenyérben, hanem már azzal is, hogy a második Isteni Személy, az
Ige testté, azaz emberré lett.
Ha megpróbáljuk megérteni, hogy a mindenható és örökkévaló Isten
irántunk való szeretetből hétköznapi, hozzánk hasonló halandó ember
lett, akkor valószínűleg könnyebben elfogadjuk Jézus titkát, aki a
kenyér színében önmagát adja nekünk eledelül, irántunk való szeretetből.
De ha csökönyösen ragaszkodunk ahhoz, hogy Istennek a mi elképzelésünk
szerint kell cselekedni, akkor sok mindent nem fogunk megérteni.
Hogyan jön le Isten az égből? Hogyan lép be az életünkbe? A mai
evangélium rámutat arra is, hogy Isten a mindennapi emberek által
közeledik hozzánk, akikkel a hétköznapi életünkben találkozunk.
A kérdés nem az, hogy Isten eljön-e hozzánk vagy sem, hanem sokkal
inkább az, hogy képesek vagyunk-e felismerni és befogadni Őt, vagy sem?
Boldog Kalkuttai Teréz anya egyik életrajzában olvashatunk arról, hogy
milyen szoros összefüggés van az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus
Krisztusba vetet hit és az embertársban jelenlévő isteni képmás
felismerése között. Életrajzírója pontosan erre utal, amikor a
következőket írja le: „Ekkor döbbentem rá először, milyen erős, milyen
lázas vágy ég Teréz anyában a Szentség iránt. Csodálkozva figyeltem,
hogy szemei csaknem éhes vággyal követik az Oltáriszentséget. Amikor
letérdelt, hogy magához vegye, biztosan az Úr lábainál térdelt. Azóta
tőle magától is hallottam: nem tudok szentmise és a szentáldozás nélkül
élni. Ha látom Jézust a Kenyér színe alatt, akkor meglátom Öt a
szegények nyomorult testében. Ezért van szükség a Krisztussal való
egységre. Ha mély hittel közeledem az Eukarisztiához, természetesen
megtudom Őt érinteni a nyomorult testekben is, hiszen Ő mondta – Én
vagyok az Élő Kenyér”.
Ki tudja mindezt, ha nem is megérteni, de legalább elhinni? Jézus azt
feleli: senki, hacsak nem indítja rá az Atya, aki Őt küldte. Tehát
hagynunk kell, hogy Ő indítson és vezessen minket.
Mivel Jézus kortársai nem hisznek benne, ezért nem tudnak átlépni az Úr
szavainak anyagi értelmezésén. Nem tudják elfogadni, hogy az Élet
Kenyere, az Eukarisztia, az Úr Jézus megtestesülésének, emberré
levésének, mondhatnánk azt is, hogy „lepárolt koncentrátuma”. Másrészt
viszont a hit ajándék: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött
nem vonzza”(Jn 6,44). Márpedig az Atya mindenkit vonz, az ember feladata
pedig az, hogy engedjen ennek a vonzásnak és hagyja, hogy az Atya
tanítsa: „Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön”(Jn
6,45).
Jézus kortársainak bűne abban rejlik, hogy megátalkodottan elutasítják
Isten szavát, amely Krisztus által jutott el hozzájuk. Márpedig aki
elutasítja Krisztust, az nem mehet az Atyához, annak az örök
boldogságban sem lehet része. Csak az részesedhet az örök-boldogságban,
aki hisz az Atya küldöttében.
Megdöbbentő Jézus kortársainak az ellenállása, pedig a tanítványokhoz
hasonlóan, ők is láthatták az Úr Jézus csodáit, hallhatták tanítását, s
mégsem hittek benne.
Krisztus ma is jelen van Egyházában, bárki találkozhat vele az
Oltáriszentségben, és mégis hányan vannak, akik számára közömbös az Úr
Jézus szentségi jelenléte templomainkban, akik nem tudnak mit kezdeni
ezzel a csodálatos isteni ajándékkal, vagy akik nem hisznek szentségi
jelenlétében: hitünk szent titkában.
Nem véletlen, hogy Jézus az Oltáriszentség, az Eukarisztia meghirdetése
előtt, annyira hangsúlyozta a hit szükségességét. Aki hisz, abban az Úr
szavai semmi kétséget sem hagynak afelől, hogy Ő valóban a mennyből
alászállott élő kenyér, s aki testét eszi az örökké él. „Aki e Kenyérből
eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ
életéért” (Jn 6,51) - mondja az Úr.
Az Úr Jézus az Ő kijelentésével a testi halált nem szüntette meg, még
csak nem is csökkentette a vele járó félelmet. Biológiailag az ember, ez
a mostani, a föld anyagából alkotott ember, nem számíthat örök jövőre.
De azaz ember, akire Isten rátekint, akihez Ő szólott, az, akinek élete
eggyé vált az emberré lett Isten-fia életével, az Oltáriszentségből
táplálkozva, az bejut a nagybetűs Életbe, és megmarad örökre. Így az
ember örök élet utáni vágyálma Jézus Krisztussal eleven valósággá válik,
beteljesedik, hiszen szavát adta rá: aki hisz benne, annak örök élete
van.
Az Úr Jézus arra is utalást tesz, hogy a zsidók, akiket a manna táplált a
pusztában a negyvenéves vándorlás idején, meghaltak, viszont Illés
próféta az angyal által hozott ételtől annyira megerősödik, hogy célba
ér, eljut a szent hegyig, ahol az Úr titokzatos módon kinyilatkoztatta
magát neki.
A keresztény, vagyis mi, akik Teréz anyához hasonlóan, mélységes hittel
engedelmeskedünk Krisztus felszólításának: vegyétek és egyétek, vegyétek
és igyátok, mert ez az én testem, ez az én vérem, az, testi-lelki erőt
nyer a mindennapi élet terhének, olykor súlyos keresztjének
hordozásához, kétségbeejtő problémáinak a megoldásához, s Jézus ígérete
alapján „örökké él”-ni fog, azaz földi pályafutása végén szemtől szembe
látni fogja Istenét.
Kommentáld!