A templom tornya mindig az ég felé mutat. A földön áll. Mintha összekötné az eget és a földet. Ősi szokás, hogy templomokat magaslatokra építenek: dombra, hegytetőre: kiemelkedő helyre, hogy látni lehessen messziről is. A templomok szent helyek. Szent-egyházak.

Nem egy apró falucskában két vagy három templom is van, sokszor egészen közel egymáshoz. Távolról közeledve feléjük elgondolkodik az ember: Vajon nem ugyanaz az ég vonzza mindegyiknek a tornyát? S vajon nem ugyanazon a földön áll mindegyik?

Megnyílt az ég, és az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett fiam…”

Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség (Ef 4,1): a kereszténység a történelem viharaiban mégis számtalan csoportra szakadt szét, sokszor kicsinyes és önző csatákban. „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” – teszi fel Jézus a kérdést a különböző emberekből álló csoportnak, tanítványainak (Mt 16,13.16). S a kérdés akkor válik igazán izgalmassá, amikor személyre szólóan kérdi: „Hát ti kinek tartotok engem?”

Mi, akik keresztények vagyunk, kinek tartjuk Jézust? Hagyományaink, szokásaink forrásának, – vagy életünk alakítójának?

Évről évre visszatér – szép hagyománya van már – az egységért való közös imádság hete. Szokássá válik, hogy katolikus templomban protestáns lelkész, a szomszéd evangélikus vagy református templomban a katolikus pap prédikál vagy mond imát. Az évnek ebben az időszakában egymás templomait látogatják azok, akik kereszténynek mondják magukat, és imádkoznak Jézus szándéka szerint az egységért.

Mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk, Krisztus halálában keresztelkedtünk meg. Szent a mi számunkra az Isten Igéje, és szent az utolsó vacsora emlékezete, amelyben Jézus hitünk szerint valóságosan jelen van. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – figyelmeztet mindannyiunkat (Lk 22,19). Váljatok kenyérré és borrá: táplálékká egymás számára! Váljatok áldozattá, adjátok oda életeteket egymásért. Osszátok meg egymással kincseiteket!

Nem ritkán kiüresednek a szokásaink. Pedig a hagyománynak megtartó ereje van.

Ősi ellentéteket hordozgatunk magunkban, holott a legtöbben adottságként kaptuk azt a keresztény közösséget, amelyben felnőttünk. Ajándékként kaptuk azt a közösséget, amelyik képes volt arra, hogy megszólítson és üzenetet közvetítsen számunkra az életről. Ebben a közösségben szólított meg bennünket az Isten Igéje, ebben a közösségben részesültünk az Úr asztalánál Krisztus testében és vérében.

Vajon mit mond a világ rólunk, keresztényekről? Azokról, akik ugyanazt a Krisztust valljuk Urunknak és Megváltónknak? Akiket ugyanaz a keresztség köt egybe? Vajon felhangoznék-e fölöttünk is az égi szózat: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik…”?

Nem határozhatjuk meg magunkat úgy, hogy felsoroljuk: mik és kik nem vagyunk. A kereszténységnek nem az elkülönülés a lényege. Természetesen fontos, hogy meg tudjuk különböztetni magunkat, és mások is meg tudjanak különböztetni bennünket. De a lényeg nem a különbözőségben van, hanem abban, amiben és Akiben egyek vagyunk.

Az ökumenizmus semmiképpen nem jelenthet közömbösséget és nem jelenthet arctalanságot.

De vajon meg tudjuk-e mondani, valójában kik vagyunk? Megéljük-e az Istennel való közösséget az élő hitben? Megéljük-e az emberekkel való szolidaritást Jézus módjára elkötelezett életünkben?

Az oikumené, az egész világ, ahová el kell mennünk nekünk, akik tanítványai vagyunk Krisztusnak – s ez a világ, miként a természet, sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulásait. Éhezi és szomjazza ez a világ az igazságosságot és a testvériséget. Éhezi és szomjazza az értelmes élet példáit. Vajon mi, keresztények így vagyunk-e jelen az emberek között?

Gyakran összekeveredik a figyelmetlen szóhasználatban két kifejezés: az ökonómikus és az ökumenikus. Az első jelentése: értelmes, gazdaságos, a másodiké: egyetemes.

Tudom jól, hogy a hit dolgában a gazdaságosság fogalmát nem lehet használni. Valójában akkor volnánk hitelesen és értelmesen jelen ebben a világban, ha mindannyiunk gondolkodás- és érzületvilágát átjárná az egyetemesség: hogy igenis közünk van egymáshoz. Hogy ugyanarról az Úrról kell tanúságot tennünk, még akkor is, ha sokszor más nyelven beszélünk.

A kereszténységnek tragédiájává válik, ha fontosabb lesz a gyakorlati életünkben az, ahogyan beszélünk és írunk, mint az, Akiről a beszédünk vagy írásunk szól.

Hosszú, tudományos és az élettől elszakadt viták keletkeznek arról, hogy egymás megnyilatkozásait boncolgatjuk, s közben megfeledkezünk arról, Akiről mindannyiunknak beszélnünk kellene. Megfeledkezünk Őróla, aki fölött megnyílt az ég, és aki fölött a szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!”

Mi a teendőnk? Rámutatni Jézusra. Egyre közelebb kerülni Őhozzá. Egyre jobban megismerni Őt, Tőle soha el nem szakadni. S ha ezt tesszük mi, keresztények, tartozzunk bár a széttöredezett Egyház bármelyik részéhez, hitelesen fogjuk megjeleníteni Őt az emberek között. S ha fontosabb lesz számunkra Jézus maga, az Ő megváltó élete, szenvedése, halála és föltámadása, mint a történelmi és tanításbeli különbözőségeink, közelebb kerülünk Jézus által egymáshoz mi is, akik ugyanazon a földön élünk. S akiknek templomai ugyanarra az égre mutatnak.

Forrás és fotó: Korzenszky Richárd OSB Facebook-oldala

Magyar Kurír