Az érsek ünnepi beszédét a nap liturgiájának magyarázatával kezdte. Sokan megütköztek már az egyházi év beosztását nem ismerők közül azon, hogy egyik nap ünnepeljük a megszületett gyermeket, s a másik nap már egy vértanú személyét állítjuk magunk elé. Szent István diakónus ünnepét már előbb tartotta Egyházunk, minthogy a karácsony hivatalos ünnepe megjelent volna, s később meg is tartották az ünnep helyét a karácsony nyolcada ellenére. 

Szent Lukács evangélista, amikor megírja az Apostolok cselekedeteit, akkor nem csak beszámol a történésekről, hanem pontosan utánanéz az eseményeknek, és üdvösségtörténetet ír. A történelem módszere sokszínű: van kronológiai történetírás, van pozitivista, mely a bizonytalan adatokat elfeledteti és a pontos adatokat őrzi meg, de van szellemtörténeti történetírás, oknyomozó is. Az üdvösségtörténet ezekből merít, de felülemelkedve kimondja, hogy Isten üdvözítő gondolata hogyan valósul meg a világban. Ez az üdvösségtörténeti szemléletmód volt Lukács célja is. Lukács az üdvösségtörténet hatástörténetét akarta megfesteni.

Ami az első közösség életében elkezdődött, ma is zajlik, nem fejeződött be. Ez a történet jutott el arra a pontra, hogy ma két diakónus szentelése történik meg. Ők ma a diakónusok rendjébe kerülnek, s példaként áll előttük a protomártír, aki olyan életet élt, hogy kezdettől szentnek tartotta őt az Anyaszentegyház. A szent alakját az érsek a szentelendők számára példaként ajánlotta, és elmondta, hogy István rendkívül képzett volt, szinte bibliatudósa lett az ószövetségi Szentírásnak. Képzettsége társult a bátorsággal. Hirdette Jézus Krisztust, nem félt a főtanácstól. Végezte a diakónusi szolgálatot, a tanúságtételben pedig eljutott a vértanúságig. A Szentírásban olvassuk, hogy Szentlélekkel eltelt férfiú volt, szentlelkes karizmát kapott, hogy helyt tudjon állni a nagy küldetésben. A diakónusoknak erre a feladatkörre kell felnőni. Hozzá kell hasonlítani az Egyház szolgálattevőinek abban is, hogy hűségesnek kell lenni Krisztushoz.

A hűség jutalma, hogy a kivégzése pillanatában megmutatta Jézus Szent Istvánnak, hogy győzelmi koszorút fog nyerni. Betekinthetett az üdvösségbe. Talán nem véletlen, hogy neve koszorút is jelent.

Az érsek beszéde végén a szentelendőket és minden jelenlévőt a bátorságra buzdított. Bangha Bélát idézve elmondta, hogy a kor legnagyobb problémája, hogy a gonoszak bátrak, a jók pedig gyávák. A keresztények sokszor gyávák lettek. Divatosabb ma a wellnessközpontokban eltölteni a karácsonyt, mint tanúságot tenni a hitről. Komoly küldetést ad ez a jövőben minden szolgálattevőnek.

A jelöltek ezután ígéretet tettek az imára, a zsolozsma végzésére, a buzgó szolgálatra, és az Egyház hagyománya szerint arcra borulva készültek fel a szentelés pillanatára, miközben fejük felett a Mindenszentek litániáját énekelték. A főpásztor kézrátétele és felszentelő imája után magukra öltötték a stólát és a szerpapok ruháját a dalmatikát, és a szentmise további részében már új szolgálattevőként vettek részt.

Forrás:Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye

Fotó: Koprivanacz Kristóf

Magyar Kurír