A Belső iránytű előadássorozat legutóbbi meghívottja P. György Alfréd Ml. kamillánus szerzetes, Frédi atya volt. Lépésről lépésre közelebb önmagunkhoz és Istenhez – egy kórházlelkész tapasztalatai címmel tartott előadást a gyergyószentmiklósi Szent István plébánián - tájékoztat a Székelyhon.ro

A határhelyzeteket mindig viccel kell kezelni – állítja a kórházi lelkész, P. György Alfréd Ml. kamillánus szerzetes, Frédi atya.

A kamillánus szerzetes Lépésről lépésre közelebb önmagunkhoz és Istenhez – egy kórházlelkész tapasztalatai címmel tartott előadásra megtelt a gyegyószentmiklósi Szent István plébánia nagyterme, ahol sokan régi ismerősként üdvözölhették Frédi atyát.

Frédi atya arról beszélt, tőlünk függ, hogy egy-egy lépésünkkel közelebb kerülünk-e önmagunkhoz. Módunkban áll az is, hogy egy-egy szenvedés kapcsán felfedezzük azt az ént, aki az Isten bennünk. Ennek a titkáról, misztériumáról szólt.

„Az egyik határhelyzet, amit ez idáig mindenki megélt, az a születés, a másik határhelyzet, amit mindenki meg fog élni, de még nem jutott el oda, mert itt ül, az a második születés, de nevezik halálnak is. Kórházlelkészként ezekben az extrém határhelyzetekben vagyunk jelen, mint lelki vezetők vagy kísérők. A lelki vezetőnek nem az a feladata, hogy megszülessen a magzat helyett, hogy meghaljon a haldokló helyett, hanem hogy jelen legyen. Ezt fontos tisztázni, és azt is, hogy a határhelyzetekben sosem önmagunkat adjuk, hanem azt, aki bennünk az Isten. Attól lesz spirituális valaki egy határhelyzetben, hogy mennyire tud jelen lenni, mennyire tud sebzett lenni anélkül, hogy belehalna. Egy segítő szakmában lévő embernek az a feladata, hogy megtanuljon szembenézni az önmaga sebzettségével anélkül, hogy saját sebzettségével bemocskolná a másik ember tisztaságát. A szenvedő ember mindig tiszta. Két tiszta meztelenség van: az újszülött meztelensége és a beteg, haldokló meztelensége. Ezt tiszteletben kell tartani. A segítő, aki lelki vezetőként van jelen valakinek az életében, egy kísérő, egy lelki jelenlét, ezt tudatosítania kell, és amint tudatosítjuk, abban a pillanatban felelőssé válunk saját magunkkal és a segítettel szemben is” – hangsúlyozta.

„Az életünk folyamán azt kell megtanuljuk, hogy a másik ember segítéséből fakadó önzésünket is le tudjuk vetkőzni. Amikor ezeket a fázisokat megéljük, akkor a másik ember szenvedésével megélt szenvedés közösségé válik, és minden megélt egyéni vigasztalás közösségi vigasztalássá válik az életünkben. Aki segítővé szeretne válni, az elsősorban tisztességes és őszinte kell legyen önmagával. Őszintének lenni önmagunkkal fájdalmas, ugyanakkor megtisztító élmény is. Az, aki a beteg emberhez szeretne közeledni, tisztítsa meg elsősorban önmagát. Amikor megtapasztalom a belső tisztulással járó fájdalmat, akkor leszek méltó arra, hogy a másik ember törékenységét megközelítsem. Amint elkezdek közeledni a valós önmagamhoz, ahhoz a valós önmagamhoz, akit önmagamtól is szégyellek, ahhoz a valós önmagamhoz, amire csendben titokban büszke vagyok, akkor ez az emberségem fog segíteni a másik embernek az embertelenségén. A legrövidebb út a szívhez a seb, a sebzettség. Az a felelősségem emberként, hogy vegyem tudomásul a csorbáimat, és amikor segíteni megyek, ne az én sebzettségem vigyem oda. Aki segítene szeretne, fedezze fel önmagában, hogyan válhat a másik ember számára a megbékélés eszközévé.”


Ha megfigyeljük, egy családban a beteg ember vagy közösséget formál, vagy elidegenít. Ha fel tudom ismerni magamban a mellettem lévő embernek a szenvedését, akkor közösséggé alakít. Az Istennel vállalt magányom közösséget alkot. A közösség az öröm és a boldogság forrása. Amikor fölfedezem egy haldokló beteg utolsó leheletében az Isten szépségét, akkor be lehet fejezni az előadást. Lehet humánusnak lenni, de nem a humanizmusról van szó, mert az üres. A humanizmus jó, tudomány és művészet szempontjából fantasztikusat alkotott, de a szenvedés valóságában felszínes marad. A lelki vezető feladata az, hogy ezt a lelkiséget előhozza a másik emberből, hogy ne csupán humánusan legyen jó, hanem azért, mert hisz egy olyan Krisztusban, aki uram bocsá’ rosszul kezdte és ugyanolyan rosszul végezte. A kiszolgáltatottság végtelenül megalázó, az első és az utolsó élmény.

Ez a kerettörténete az ember csodálatos életének. Amikor egy beteg nem lesz szobatiszta, főként a férfiak, mert a nők valahogy könnyebben elviselik, nem akar többé élni. Az életének nem olyan a minősége, ami számára elviselhető lenne. Nem a külső körülmény, az anyagi jólét az, ami az emberi élet krízisét minőségivé változtatja. Nem beszélek én az orvostudomány ellen, mert az a spirituális ember, aki azt mondja, hogy nem kell adni fájdalomcsillapítót a haldokló betegnek (kivéve, ha a beteg nem kéri), az a fájdalomról csak könyvekben olvasott, és menjen vissza a könyvtárba. Segítőként az a feladatunk, hogy megmutassuk, az ember lelkét és testét kell gyógyítani. Egyes nyugati országokban manapság már számokban mérhető, és mérik is a kórházlelkészség hasznát. Azoknak a betegeknek, akikhez valamilyen vallású spirituális lelki vezető jár, a kórházi kezelése egyharmadába kerül. A határhelyzetekben lévő embereken nem én segítek, hanem az általam közvetített kegyelem – zárta az előadás elméleti részét Frédi atya, majd drámapszichológiai játék következett.

A kérdéseknél merült fel, hogy miután hallottuk, nem szabad azonosulni a beteggel, mi van, ha családtag a beteg. „Abban az esetben úgy vagyok jelen, mint a családtag, és nem úgy, mint egy jámbor katolikus segítő. Ha érintett vagyok, akkor mástól kell segítséget kérni” – volt a válasz. „Ha azonosul valaki a beteggel, nem tud segíteni. A legbutább dolog, ha azt mondod a betegnek, hogy Krisztus is szenvedett. Mondja majd ki ő. Ha eljutunk a beszélgetés során oda, hogy arra kér, imádkozzam érte, mert Krisztus is szenvedett, akkor igen, mondhatom én is” – fogalmazott.

Az előadó kitért arra is, hogy a legtöbb esetben az idős emberek nem betegségbe halnak bele, hanem abba, hogy egyedül vannak. „A lelki magányra még nincs orvosság. Minden embernek a kezében van ez ellen a fájdalomcsillapító, az a két füle és a becsukott szája. A haldokló mellett nincs, amit beszélni. Inkább hallgatni kell” – hallhattuk. „Alapszabály a segítésben, hogy amit elmond a beteg, azt visszatükrözöm. Kell segíteni, hogy ki tudja beszélni magát a beteg. És azokon a korlátaimon, amin nem tudok változtatni, azokat, ha elég erős a beteg hozzá, felvállalom. Volt rá példa, hogy annak ellenére, hogy meleg volt, izzadt a tenyerem, észrevette a beteg, és elmondtam, hogy a fehér köpenyek miatt van ez, allergiás vagyok rá. Nevettünk, és továbbléptünk.”

Szabad-e haragudni Istenre? – vetődött fel a kérdés az előadás után. Frédi atya szerint attól függ, hogy milyen a kapcsolatról alkotott képem. „Ha számomra az az autentikus kapcsolat, hogy együtt vagyunk, turbékolunk, akkor nem biztos, hogy veszekedni kell. Ha van egy élő kapcsolatod egy személlyel, például férj, feleség, akkor nem igaz, hogy annyira tökéletes az a kapcsolat, hogy nincs harag benned soha. Azt érzed, hogy cserben hagyott, te hagytad cserben, hűtlen voltál, legalábbis lelkileg, ha testileg nem is stb. Egy kapcsolat mindig dinamikus, ha nincsenek érzéseim, amit ki tudok fejezni Istennel szemben, akkor az csak egy vallás, nem élő személlyel való kapcsolat. Én nem a vallási gyakorlatra, bibliára haragszom néha, hanem az Istenre. Az is igaz, általában Isten munkát ad, ha megharagszom rá, és újabban nem szoktam felvállalni a veszekedés következményeit. Néha attól a bűntudattól nem tudnak élni és meghalni az emberek, hogy nem tudják felszabadítani Isten és az önmagukkal szemben való haragot, dühöt, és nem tudják elengedni. Az Úristen megtanított, hogy szabadon kezeljem az érzéseimet. Szabaduljunk fel! Nem lesz jobb, a fájdalom megmaradhat, de más értelmet nyer.”

Fotó: Székelyhon.ro

Magyar Kurír