Böcskei László bevezetőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy Krisztus király ünnepén megelevenedik a virágvasárnapi jelenet, amikor az ujjongó sokaság örömmel fogadta a városba bevonuló Megváltót, és mi is a jeruzsálemi tömeghez hasonlóan ujjongva közelítjük meg a világmindenség Urát. Ugyanakkor lelkiismeret-vizsgálatot is kell tartanunk az egyházi év végén, talán bűnbánatot, visszagondolva az elmúlt hónapokra. Mennyire sikerült megmaradnunk Krisztus közelében, erősítve ezáltal az egyházközséget, a közösséget, melyhez tartozunk? Milyen volt a tanúságtételünk, voltunk-e hitelesek és meggyőzőek mások szemében? Ezen az ünnepen a hálára is lehetőség van azért, hogy sokféleképpen próbálhattuk élővé tenni a hitünket.

Homíliájában a főpásztor kiemelte, mennyire fontos 2018-ban is Krisztus világmindenségre kiterjedő hatalmát terjeszteni. Érezzük feladatunknak azt, hogy a mai időkben is az ünnep mondanivalóját közvetítsük a világnak, és a hit erejét mint megszólító lehetőséget, egyéb kínálatok fölé emeljük egy olyan környezetben, ahol a tekintély jelentőségének súlya csökkenőben van.

Mi azonban hisszük és valljuk Krisztus uralmát, de ahhoz, hogy ezt meg tudjuk fogalmazni, ismernünk kell az előzményeket is. Krisztus király ünnepe egy viszonylag új keletű liturgikus ünnep, hiszen XIII. Leó pápa 1900-ban a 20. századot Krisztus király évszázadának nevezte, az ünnepet pedig XI. Piusz pápa rendelte el 1925-ben. A gondolat viszont már Pál apostol idején megfogalmazódott, amikor az őskeresztények a megdicsőült Krisztust Urunknak szólították, amikor hittel vallották, hogy ki ő, s ezáltal kifejeződést nyert uralkodói méltósága.

Az első világháború után pedig azért volt szükség arra, hogy az egyházfő rámutasson Krisztus megváltói hatalmára, mert olyan veszélyek leselkedtek az emberiség biztonságára és jólétére, mint a kommunizmus, az ateizmus és a szekularizáció. Később aztán be is bizonyosodott, mekkora nagy szükség van az építő és nemesítő eredetiség örök érvényű láttatására annak érdekében, hogy helyes irányba fejlődjön a világ, és ne húzza ki a történelem a lábunk alatti biztos talajt.

A főpásztor idézte a világirodalom egyik leghíresebb párbeszédét, amikor Pilátus azt kérdezte Krisztustól: „Mi az igazság?” Pilátus képzett jogász volt, szakmai gyakorlata azt sugallta, hogy Jézus nem érdemel halált. Majdnem megkedvelte őt, és talán meg szerette volna menteni a zsidók haragjától. Kihasználva a lehetőséget, Krisztus feltárta előtte a saját világa másságát. Az egyik igazság tehát az, hogy Krisztus nem ijed meg Pilátustól, nem fél, hogy beszennyezi őt, mert nem a múltja érdekli őt, hanem a jövője. Ugyanis valami újat akar kínálni neki, ahogy számunkra is, és ahogy Pilátussal viselkedett, úgy viselkedik velünk is.

Ahogy a dialógus folytatódik, egyre élesedik a kép. Pilátus nehéz helyzetbe kerül, mert ráeszmél arra, hogy Krisztus egy másfajta király, olyan, mint egy bölcs, jó, gondoskodó atya. A másik igazság tehát az, hogy Pilátus félreállhat, semleges maradhat, vagy a keresztre feszítés eszköze lehet, ahogy mi is sokféleképpen dönthetünk. Rajtunk múlik, hogy hiszünk-e annak, akinek az országa nem e világból való, aki mellénk áll, hogy akár az életáldozata árán is az igazi cél, az örök boldogság felé vezessen minket. Mert az is igaz, hogy aki önmagát képes feláldozni másokért, annak ellenállhatatlan a vonzása, mert valójában ő a legfőbb igazság.

Forrás és fotó: Bihari Napló/Nagyváradi Egyházmegye

Magyar Kurír