Mi a hiteles katolikus tanítás a zennel kapcsolatban? Van-e kapcsolat a zen és a keresztény szerzetesség meditációs gyakorlata között? Ezekre a kérdésekre keresték a választ augusztus 23-án, a budapesti Párbeszéd Házában rendezett kerekasztal-beszélgetés résztvevői.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza vezetője házigazdaként köszöntötte a megjelenteket. Elöljáróban azt emelte ki, hogy akkor tudunk egy vallási hagyományt követni, akkor tudunk egy úton járni, ha ismerjük a többi lehetőséget is.

Niklaus Brantschen svájci jezsuita szerzetes és zen mester – aki a beszélgetés előtt egyórás csendmeditációt tartott a nagyszámú érdeklődőnek – arról beszélt, miként talált rá a zenre és a jezsuita hivatásra. A svájci hegyek között született, ott nőtt fel. Még mielőtt járni tudott volna, már hegyet mászott – „felkapaszkodtam egy székre, és onnan prédikáltam”. Az igazi hegymászásból tanulta a legtöbbet az élethez: korán kell kelni, szükség van egy vezetőre, lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre haladhatunk csak előre, sok türelemre van szükségünk – csakúgy, mint a meditációnál. És ha összeszedetten gyakoroljuk, akkor a hegytetőn a kilátás, a meditáció végén belátás vár ránk. 

Egyszer megkérdezte tőle egy riporter: hogyan lehet valaki egyszerre katolikus pap és zen mester? Ön a kettő furcsa keveréke? „Erre spontán azt válaszoltam, hogy Niklaus, azaz ember vagyok, és minél inkább az akarok lenni. Keresztény vagyok, és még inkább az szeretnék lenni.” Jézus a hegyi beszéd során azt mondja, hogy legyetek irgalmas szívűek, tegyétek, amit kell, és meglátjátok, ez milyen szép. Ennek az útnak soha nem lehet a végére jutni. Niklaus Brantschen a sokéves zen gyakorlat által talált egy távlatot, rálátást a valóságra, mely tényleg végtelen. Megtanult többet és mélyebben látni: a konkrét, akár banális dolgokat is képes így komolyan venni. Felfedezte a Taót, az Utat. Ez az Út nem távoli, nem kell a mennyből lehozni, hanem járni kell rajta. A fényt sem kell lehoznunk, hiszen Jézus azt mondja: „ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14). Nem azt mondta, hogy vegyétek valahonnan a fényt, és adjátok tovább, hanem azt mondta, hogy mi vagyunk a fény.

Niklaus Brantschen is eljutott egyszer ahhoz a ponthoz, hogy döntenie kellett: keresztény lesz, vagy buddhista. Végül nem választott a kettő közül, hanem egy egyszerű életforma mellett tette le a voksát: belépett a jezsuita rendbe.

Várszegi Asztrik OSB püspök, volt pannonhalmi főapát a bencés hagyományról szólva elmondta, Szent Benedek regulájában azt írta elő, hogy a kolostorba jelentkezőket ne vegyék be egykönnyen. Vizsgálják meg, hogy Istent keresi-e, készséges-e az Isten szolgálatára, elviseli-e a mindennapi megpróbáltatásokat. Egy monasztikus rend a hagyományt kínálja fel a keresőnek. Ez pedig az imádság, közelebbről a zsoltárok, a zsolozsma imádkozása. A regula közel százszor használja az oratio kifejezést, a meditatiót csak háromszor. Egy másik szó is előfordul Szent Benedek regulájában, ez pedig a ruminatio, azaz a „kérődzés”, „fontolgatás”: a szerzetesnek úgy kell vissza-visszatérve magáévá tenni az Isten szavát – mely örömet, békét, szabadságot ajándékoz neki –, mint ahogyan az állatok megrágják az elfogyasztott növényeket.

André Louf trappista szerzetes (1929–2010) Bennünk a Lélek imádkozik című könyvében azt írja, hogy a szerzetes Isten szavával foglalkozva tulajdonképpen asszimilálja azt. Az oratio, a meditatio, a contemplatio olyan utak, melyek a szerzetest Isten felé vezetik. Érdekes, hogy ott, ahol a szerzetesség útját járták, rátaláltak arra a szabadságra is, melyre támaszkodva más módszereket is tanulmányozhattak. Milyen szándékkal? Ez egyrészt segített bizonyos technikák elsajátításában, másrészt lehetőséget adott Isten megtapasztalásának elmélyítésére.

Végül Várszegi Asztrik püspök elmesélte egy diákja történetét. Ez a tanuló sok évig tudományos szinten foglalkozott a buddhizmussal, jól ismerte a meditációs technikákat. Évek múlva felkereste Asztrik atyát és elmondta, a meditációk során nem találkozott senkivel, a kereszténységben azonban ott van Krisztus, akinek arca van, méghozzá irgalmas és szerető arca.

Baán István görögkatolikus pap mindehhez azt fűzte hozzá, hogy annak, aki Krisztushoz szeretne közel kerülni, szüksége van egy módszerre. Ez lehet például a Jézus-ima. Baán István sokat foglalkozott azokkal, akik az ima mesterei voltak, így került közel a sivatagi atyák tanításához. Palamasz Szent Gergelyt tanulmányozva látta, hogy milyen sok módja van az imádságnak. Lehetnek olyan oldalai, melyek minden vallásban fellelhetők, de vannak olyan részei is, melyek nem hasonlítanak egymásra.

„Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent” (Mt 5,8) – mindez azt jelenti, hogy elhomályosult szívvel nem lehet Istent meglátni, megtapasztalni. Sokat kell azért tenni, hogy erre nyitottakká váljunk. Az ortodox hagyományban és gyakorlatban az imaélet kiemelt helye Athosz. Sokan azt hitték, hogy a „szerzetesek szigete” már idejétmúlt intézmény, de ma 2500–3000 szerzetes él ott, vagyis virágzik az imádság hagyománya. Nagyon komoly belső munka folyik itt: a templomi zsolozsma 8 óra, s mivel önfenntartók, dolgoznak is. A testüket sem kímélik, naponta több száz nagy- és kisleborulást végeznek. Mindössze 1 órát alszanak – mivel éjszaka is imádkoznak –, „mert az imádság éltet és fenntart”.

Görföl Tibor teológus arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon létezik-e kettős vallástagság. Lehet-e egy keresztény hívő egy másik vallásnak meggyőződéses követője? A katolikus világlátás ebben az ügyben merészebb, mint gondolnánk. Henri le Saux OSB (1910–1973) – hindu nevén Abhishiktananda – Indiában élt. Megismerve az ott honos hagyományokat komoly válságba jutott: „nem tudok egyszerre keresztény és hindu lenni, de nem tudok csak keresztény és csak hindu lenni”. 26 év keresés és gyötrelem várt rá, melynek során megpróbálta kibírni ezt a feszültséget.

Bede Griffiths OSB viszont már egyfajta könnyedséggel kapcsolta össze a hinduizmust a kereszténységgel. Hugo Enomiya-Lassalle jezsuita szerzetes (1898–1990) – aki túlélte a hirosimai atomtámadást – is foglalkozott a zennel. 

Napjainkban Paul F. Knitter – aki Buddha nélkül nem tudnék keresztény lenni címmel írt könyvet – a vallásteológiai pluralizmust képviselve azt mondja, hogy a nagy világvallások között nincs alá- és fölérendeltség, mindegyik egyenrangú, mindegyik ugyanolyan esélyt ad az üdvösséghez. Ezt a katolikus teológia nem fogadja el. Jacques Dupuis SJ szerint egy katolikus ember nem lehet pluralista, nem mondhatjuk, hogy minden vallás egyenrangú utat mutat Istenhez és az üdvösséghez. De azt sem állíthatjuk, hogy a többi vallás értéktelen. Dupuis az aszimmetrikus beteljesülés kifejezést használja. A hagyományos álláspont szerint minden vallás arra van rendelve, hogy beteljesüljön a kereszténységben, vagyis minden más vallásúnak kereszténnyé kell lennie. Dupuis szerint a kereszténység is kap valami olyan elemet a többi vallástól, ami nem volt meg benne. Vagyis a kereszténység a saját teljességét a többi világvallás segítségével éri el. Azért beszél asszimetriáról, mert a kereszténység kevesebbet kap a többi vallástól, mint azok tőle. Ezek szerint a kettős vallástagság katolikus szempontból tartható.

A vietnámi származású Peter C. Phan szerint, ha a kereszténység találkozik egy másik vallási hagyománnyal, nem asszimilálhatja önmagához. A kenyai származású, Nagy-Britanniában tanító, konzervatív és elmélyült Gavin D’Costa így nyilatkozott: „a legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy lehet két vallási hagyományt követni”. A Hittani Kongregáció 1989-ben kiadott A keresztény elmélkedés néhány szempontja című nyilatkozata szerint a keleti hagyományoknak teret lehet adni a keresztény lelki életben. Ezek a módszerek egyrészt bevezetésként használhatók, másrészt segítenek abban, hogy valaki átélje azokat a tapasztalatokat, amelyeket a keleti ember átél. Szent II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetű enciklikája szerint a keresztényeknek kötelességük a saját hitüket összefüggésbe hozni a keleti hagyományokkal. D’Costa úgy látja, hogy lehet valaki egyszerre jó keresztény és jó buddhista is. Ehhez két feltételnek mindenképpen meg kell felelnie: vallania kell, hogy az üdvösség csak Jézus Krisztus és Egyháza által lehetséges. A második kritérium, hogy más hagyomány követésének missziós jellegűnek kell lennie.

Perczel-Forintos Dóra pszichológus a tudatos jelenlét (mindfulness) terápiás módszerről beszélt. Ennek buddhista gyökerei vannak: Jon Kabat-Zinn amerikai pszichiáter 13 év buddhista szerzetesség után alakította ki a tudatos jelenlét alapú stresszcsökkentő programot. Ezt gyógyíthatatlan betegeknél – például krónikus fájdalom szindrómában szenvedőknél – alkalmazzák, ellenőrzött körülmények között. Középpontjában a tudatosság, a jelenlét és az idő dimenziója áll. A módszer során a belső figyelem segítségével mélyítik el a koncentrációt: ilyenkor az ember elmerül a testének, az érzéseinek és a gondolatainak a szemlélésében.

A tudatos jelenlét során létezés üzemmódba kapcsolunk a cselekvő helyett. A jelen pillanat tudatosítása, a tapasztalat, a valóság elfogadása, a nyitottság, az ítélkezésmentesség, az elvárások elengedése és a reagálásmentesség válik fontossá. Hétköznapi tapasztalatainkban a test mindig jelen van, de hol jár közben az eszünk? A légzésgyakorlatok segítenek lehorgonyozni a testünkben. 

A meditációnak helye van a medicinában: segíti a hagyományos kezelés hatékonyságát. A krónikus depresszió kezelésében egyedülálló hatása van. Ez a módszer ugyanakkor számtalan kérdést is felvet. Lehet-e egy nagy világvallás tanítását profanizálni? Használják a katonaságnál is, ez pedig súlyos etikai problémákat feszeget. Hogyan lehetséges, hogy a spirituális hagyományból kiszakított légzőgyakorlat, a meditáció és a testi tudatosság a spirituális tartalom nélkül is gyógyító hatású? Egyáltalán, mi által hat?

A hallgatóság az est végén több kérdést is felvetett. A meditáció veszélyes lehet önmagában, hiszen nem tudjuk, „ki van a végén”, sőt, lehet, hogy nincs is ott senki. Ha Jézus nevét hívjuk segítségül – mint a Jézus-imában –, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem jön be a „kinyitott lelki ajtón” más.

Niklaus Brantschen szerint a zen nem abban segít, hogy éntelenné váljunk, hanem abban, hogy függetlenné váljunk az éntől. A zen nem önmegváltás, mert elindulhatunk az úton, de nem csak rajtunk múlik, hogy eljutunk-e a megvilágosodásig.

Fotó: Lambert Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír

Magyar Kurír