Az Úrnapja azt a csodálatos titkot ünnepli, hogy a kenyér és a bor külső színe alatt Jézus Krisztusnak, az Istenembernek teste és vére, istensége és embersége, valójában, igazán és lényegileg jelen van. Az Egyház ezt az ünnepet azzal a legnagyobb pompával üli meg, mely csak a liturgiában rendelkezésére áll. Elsőrendű ünnep a legünnepélyesebb istentisztelettel, szentséges körmenettel és ünnepélyes nyolcaddal. Az Isten háza az egész nyolcad alatt a leggazdagabb virágdíszben és illatos erdei zöldben pompázik. S a hívők tömege is azon versenyez városban és faluban, hogy a házakat és utcákat, kiváltképpen a körmenet útján, ájtatosan, hívő módon feldíszítse és ékesítse.
Ezen ünnepi hét eucharisztikus liturgiájával együtt arra törekedjünk, hogy minél mélyebben értsük meg a szent szövegeket, melyeket az Egyház a legszentebb Oltáriszentség tiszteleténél használ. Kérjük a kegyelmet, hogy Isten hitünket ezen nagy és legszentebb titokkal szemben még jobban megelevenítse, és ezáltal hódolatunkat kimélyítse és szeretetünket lobogóbb lángra lobbantsa. Valljuk meg, mindenkor és mindenütt, minden félelem és habozás nélkül nyilvánosan is meggyőzödésünket: tiszteletteljes imádással (szentséglátogatással és térdhajtással), jámbor és méltó szentáldozással, a szentmisén és a többi szentségi istentiszteleten való ájtatos részvétellel, különösképpen azáltal, hogy méltón és meggyőzödéssel csatlakozunk a körmenethez, melyben a szent Fejedelem és Istenkirály városon és falun diadalmenetben végigvonul az utcákon.

(Részlet a Szunyogh Xavér Misszáléból)

HIMNUSZ

Ezen a szent napon örvendjünk, emberek,

szívben és ajkakon himnuszok zengjenek;

a régi múljon el, újulnak mindenek,

szó és a tett, szív és kebel.

A végső vacsorát ünnepli e sereg,

hol az Úr Krisztus ad bárányt és kenyeret

testvérei elé, amint a régiek

szentelt törvénye rendeli.

Testét így adta át gyengék falatjaképp,

búsaknak így borát, vérének serlegét;

„Amit nektek adok” – hozzájuk így beszélt –

„Vegyétek mind, és igyatok.”

E szakramentumot ekképpen adta át,

s egyedül a papok kezére bízta rá:

előbb a pap vegye, hogy majd kiosztaná,

mit rábízott Krisztus kegye.

Emberek étke lett az angyali kenyér;

az előkép-jelek sora itt véget ér.

Ó, milyen csodaszép, hogy Istenéből él

szegény nyomorult szolganép!

Hármas-egy Istenünk, hozzád fohászkodunk:

Urunkul tisztelünk, jöjj, és légy gyámolunk:

vezess ösvényeden, hová iparkodunk:

a fénybe, mely körülveszen! Ámen

OLVASMÁNY

Aquinói Szent Tamás műveiből

(Opusculum 57, in festo Corporis Christi, lect. 1-4)

{p}

Ó, drága, csodálatos vendégség!

Isten egyszülött Fia az ő saját istenségének részeseivé akart tenni minket. Ezért fölvette természetünket, emberré lett, hogy az emberek az isteni természet részeseivé legyenek.

Ezenfelül pedig amit természetünkből fölvett, azt egészen odaadta áldozatul a mi üdvösségünkért. A kereszt oltárán ugyanis feláldozta testét az Atyának kiengesztelésünkért; vérét ontotta megváltásunk áraként és lelki újjászületésünk fürdőjének megalapítására, hogy kiszabadítson a gyászos szolgaságból, és lemossa minden bűnünket.

Hogy pedig ennek a nagy, ajándékozó, örök szeretetének emléke velünk maradjon, testét eledelül és vérét italul hagyta ránk, hogy azt a hívek magukhoz vegyék a kenyér és a bor színe alatt.

Ó, drága, csodálatos, üdvösségszerző és minden gyönyörűséggel teljes vendégség! Lehet-e valami is ennél drágább vendégség? Itt nem borjak és bakok húsát eszik, mint az Ószövetségben, hanem magát Krisztust, a valóságos Istent kapjuk eledelül. Van-e ennél a szentségnél csodálatosabb dolog?

Ez a legüdvösségesebb szentség is, hiszen eltörli bűneinket, növeli erényeinket, és szívünket teljesen eltölti mennyei adományaival.

Az Egyház áldozatként ajánlja fel élőkért és holtakért, hogy mindenki javára legyen, hiszen Krisztus mindnyájunk üdvösségére alapította.

Kimondhatatlanul édességes szentség: hiszen ebben vesszük magunkhoz minden lelki öröm igazi forrását. Annak a kitüntető jóságos szeretetnek az emlékét ünnepeljük e szentségben, amelyről Krisztus a kínszenvedésével tett bizonyságot.

Hogy e mérhetetlen szeretetével hívei szívét minél jobban betöltse, az utolsó vacsorán – amikor tanítványaival együtt ünnepelte a Húsvétot, és már az Atyához készült távozni a világból – megalapította az Oltáriszentséget. Így lett az Oltáriszentség Krisztus szenvedésének örök emlékezete, az ószövetségi előképek beteljesülése, Krisztus legnagyobb csodája, amely erőt adó vigasztalás mindazoknak, akik eltávozásán szomorkodtak.

Babits Mihály: Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt.
Őbelőle táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük, mint az ős

törzsek borzongó lagzikon
ették-itták királyaik
húsát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje

szállna mellükbe - de a mi
királyunk, Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több, ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér

minden családot s törzseket.
Egyik karja az igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a Test, a Vér,

ha szellemében szellemünk
nem részes és úgy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök
igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap.