Jézusnak az élő kenyérről mondott szavai, amelyeket úrnapján felolvasunk (Jn 6,51–58), egy nagyobb egység részeként állnak a János-evangélium 6. fejezetében. Elég egyszerű az itt elbeszélt eseménysor: Jézus a Galileai-tenger túlsó partján kenyérrel és hallal jóllakatja az őt követő sokaságot, mire az emberek félreértik és királlyá akarják tenni (Jn 6,1–15). Jézus menekül előlük és a félreértés elől, így éjjel átmegy a tó túloldalára, Ka­far­na­umba (Jn 6,16–21). Az emberek oda is követik, és amikor rátalálnak, nagy beszélgetésbe kezdenek vele (Jn 6,22–59). A Kafarnaumban elhangzó első párbeszéd összefoglalja a beszélgetés témáját: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző munkát végezzünk? Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző munka, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (Jn 6,28–29). Ám ami az események szintjén ilyen egyszerű, az a reflexiós szinten jóval árnyaltabb. Hiszen, bár a válasz ott van a kérdezők előtt – „higgyetek abban, akit ő küldött” –, János mintegy negyven versen keresztül dramatizálja, hogyan küzd a sokaság Jézus szavainak megértéséért.

A János-evangélium beszélgetésszervezési módszere hat a kafarnaumi beszélgetésben és az életet adó kenyérről szóló kisebb szakaszban is. A nagy, jánosi beszélgetések résztvevői – Nikodémus (Jn 3,1–21), a szamáriai asszony (Jn 4,5–42), majd itt a kafarnaumi zsinagóga embertömege – János dramaturgiájában lépésről lépésre, félreértésről félreértésre, értelmezésről értelmezésre haladnak a teljes megértés felé. Saját üdvtörténetük nagy témáit hozzák be a beszélgetésekbe; azokat a narratívákat, amelyekben otthon vannak, amelyek segítségével képesek értelmezni a világot (a születés, a próféta fogalma, a manna), hogy aztán Jézus ezekre építve elvezesse őket a teljes megértésre – persze ha nyitottak rá.

A válasz már a beszélgetés kezdetén ott van a kérdező előtt. Ám csak akkor válik számára valódi válasszá, ha a sajátjává gyűrte, ha egészen a mélyére hatolt, ha a félreértések tévútjain bebarangolta azt a jelentésmezőt is, amelyet nem jelent, és elért oda, ahol a valódi jelentés van. „Az az Istennek tetsző munka, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.” Ezt a hitfogalmat mutatja be Jézus egy rendkívül erős – és éppen ezért félreérthető – képpel az úrnapján felolvasott szakaszban: „Én vagyok az az életet adó kenyér, amelyik a mennyből szállt le. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, élni fog örökké” (Jn 6,51). A Jézussal való kapcsolat olyan radikális befogadást követel meg, mint az evés és az ivás. Szét kell rágni őt, teljesen be kell fogadni, meg kell inni a vérét, annyira bensővé kell tenni mindazt, amit mond, mindazt, ami ő.

Ez a teljes asszimilációra támasztott igény érthető módon értetlenkedést és félreértést szül. A hallgatók egyelőre nem tudnak túljutni a test valós elfogyasztásának képén, ezért ezt kérdezik: „Hogyan adhatja ez nekünk a testét eledelül?” (Jn 6,61), sőt a beszélgetés végére fel is adják a küzdelmet: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja?” (Jn 6,60).

Az úrnapján felolvasott evangéliumi szakasz egy bonyolult beszélgetés közepébe veti a befogadót, egy nagy ívű szakasz kiszakított kis darabkájába, s nem kis kihívás elé állítja. De talán éppen ez a nehéz értelmezői helyzet visz közel az evangéliumhoz, amelynek szereplői éppen úgy meg kellett küzdjenek a megértésért, mint a mai befogadók, s éppen úgy éheztek az Igazságra, Jézusra, mint a maiak.

Dejcsics Konrád OSB/Magyar Kurír