KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A szertartáson Erdő Péter bíboros mondott szentbeszédet és Gáncs Péter evangélikus püspök, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke  hirdetett igét, az istentisztelet liturgiájában görögkatolikus, református, evangélikus, baptista, pünkösdi, metodista, ortodox egyházi vezetők is részt vettek.

Az ökumenikus istentisztelet kezdetén Szabó István református püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke üdvözlő szavaiban emlékeztetett, hogy a reformáció 500. évfordulója alkalmából az imahét forgatókönyvét, szellemi-lelki tartalmát idén a Németországi Keresztény Egyházak tanácsa állította össze.

Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a Magyarországi Eegyházak Ökumenikus Tanácsának (MEÖT) főtitkára köszöntötte az egybegyűlt híveket, majd Steinbach József református püspök, a MEÖT elnöke vette át a szót a német keresztények által írt forgatókönyv és szöveg alapján végzett szertartáson. Elhangzott, hogy protestánsok és katolikusok már több mint 50 éve járják azt az utat, amely „a szembenállástól a közösségig” vezet, utalva az ismert ökumenikus dokumentumra (A szembenállástól a közösségig). „Örömmel fedeztük fel, hogy sokkal több az, ami összeköt bennünket, mint ami elválaszt. A közös úton egyre nőtt bennünk a kölcsönös megértés és a bizalom.” Szó esett továbbá arról is, hogy az összejövetel az „evangélium örömével és a megosztottság bánatával” vegyes érzések közepette hálaadással, bűnvallással, és közösen vállalt tanúságtétellel folytatódik.

Elhangzott, hogy A szembenállástól a közösségig című dokumentum szerint „Mivel egy a Krisztus, úgy a teste is egy. A keresztség által az emberek az ő testének tagjai lesznek. Éppen ezért, amikor a keresztények emlékeznek azokra az eseményekre, amelyek kialakították egyházaik sajátos formáját, nem szeretnék ezt egymás nélkül tenni. Amikor közösen emlékezünk a reformáció kezdetére, a keresztségünket vesszük komolyan.”

A továbbiakban Papp János baptista egyházelnök imája következett: „Készíts fel minket bűnvallásra az elválasztó falak miatt, amelyeket elődeinkkel együtt építettünk! Tégy minket alkalmassá közös tanúságtételre és szolgálatra ebben a világban!”

A hálaadás szertartását Khaled A. László metodista szuperintendens nyitotta meg, és beszédében idézett A szembenállástól a közösségig című ökumenikus dokumentumból: „A protestánsok azt is tapasztalják, hogy az ajándék, amiért hálát adnak Istennek, nem csak az övék. Ezt az ajándékot minden kereszténnyel meg akarják osztani.”

Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek-metropolita többek közt a második vatikáni zsinat Unitatis redintegratio kezdetű dekrétumára utalt, amely szerint „szükséges, hogy a katolikusok szíves-örömest elismerjék és értékeljék mindazokat az igazán keresztény javakat, amelyek a közös örökségből erednek, s különvált testvéreinknél megtalálhatók.”

Páll László, a Kálvin téri református templom lelkipásztora hálát adott „mindazért a jobbításért és megújulásért, amit a reformációnak köszönhetünk, mindazért, amivel szembesültünk általa.”

A szertartás bűnvallási részében Fabiny Tamás evangélikus püspök arról beszélt, hogy „miközben a 2017-es közös emlékezés örömöt és hálát is kifejezhet, protestáns és katolikus részről egyaránt helyt kell adnia a hibák és vétkek feletti fájdalom, a személyekhez és az emlékezés tárgyát alkotó eseményekhez kötődő bűnök és a bűnbánat megélésének.” Fabiny Tamás rámutatott arra, hogy „családok szakadtak szét, embereket börtönöztek be és kínoztak meg, háborúk törtek ki, és visszaéltek a vallással, a hittel. Emberek sokasága szenvedett, és mindez aláásta az evangélium hitelességét, amit a mai napig tapasztalunk. Mélységesen bánjuk azokat a gonosz cselekedeteket, amelyeket a katolikusok és protestánsok egymás ellen elkövettek.”

A bűnvallási szövegeket a továbbiakban Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök, a MEÖT alelnöke és Erdő Péter bíboros felváltva olvasta fel. A bűnvallás után a „béke jele” következett, Kalota József ortodox érseki vikárius, MEÖT alelnök szavaira. A kézfogás után a válasz „Krisztus békessége legyen veled!”

Kocsis Fülöp érsek-metropolita olvasta fel az evangéliumot, a szőlőtő és a szőlővessző példázatát (Jn 15,1-5). 

Ezt követően Erdő Péter bíboros mondta el szentbeszédét. A beszéd szövegét teljes terjedelmében közöljük az alábbiakban. 

Krisztusban Kedves Testvérek!

„Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők: aki bennem marad, és én őbenne, az sok termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Így hallottuk Krisztus tanítását a felolvasott evangéliumban. Jézus Krisztus a forrása és a középpontja egész keresztény hitünknek. Az ő személye, tanítása, a vele való közösség, az ő kegyelmi ajándékaiban való részesedés kereszténységünk éltető eleme. Őt öltöttük magunkra a keresztségben. Ő az, akire már az 1. század közepén személynévként alkalmazták messiási küldetésének megjelölését, vagyis azt, hogy ő a Krisztus. Róla kezdtek el minket még akkor, a kezdet kezdetén Antióchiában krisztusinak, vagyis kereszténynek nevezni. Abban az Antióchiában, ami akkor a Kelet fővárosa volt, ma pedig Törökországban található, a sokat szenvedett Szíria határának közelében. Hitünk és közösségünk megmásíthatatlan, hiteles történeti eredete miatt, és a bennünk élő Lélek miatt, akit a keresztségben kaptunk, ma is igaz az állítás, hogy minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Mert ő az a szőlőtő, akiből mindnyájan kisarjadtunk.

Ötszáz évvel ezelőtt Németországban olyan mozgalom kezdődött, amelyet ma reformáció néven ismer a világ. Reformációról persze, mégpedig „in capite et in membris”, vagyis a főben és a tagokban egyaránt akkor már több mint egy évszázada beszéltek, mert mindenki érezte, hogy az Egyház és a társadalom élete jelentős megújulásra szorul. Ezt a megújulást több módon és több irányban keresték jóindulatú és elkötelezett keresztények. Ám a régi szervezeti formák, a gazdasági viszonyok nyomása, a városi autonómiák, az arisztokrácia ambíciói, az egyházi javadalmi rendszer bürokráciája sokszor kioltotta a legjobb kezdeményezéseket is. Amikor pedig a nagy németországi reformáció megindult, sokan a szabadító, roppant szélvihart látták benne, mások pedig a hit, az Egyház, a közrend összeomlásának veszélyes lehetőségét vélték felfedezni. Eleinte sokakban élt a remény, hogy a nézeteltéréseket megbeszéléssel, egyezkedéssel el lehet oszlatni, és talán mégsem kerül sor arra, hogy az egyházi közösség tartósan szétszakadjon. Ezek a remények azonban abban az időben nem váltak valóra. Kialakult a protestáns és a katolikus oldal kettőssége. Közben nagy nehézségek árán egybegyűlt a Trentói Zsinat is, ahol a katolikus püspökök szintén az Egyház megreformálásának programját fogadták el, ha másképpen is, mint azt a protestáns reformáció vezéralakjai hirdették. Európa pedig vallásilag kettészakadt, mégpedig többnyire földrajzilag is világosan kijelölhető határok mentén. Ez pedig azt jelentette, hogy sokan bizony nem személyes hitük belső, lelki harcának eredményeként fogadták el az egyik vagy a másik álláspontot, hanem egyszerű emberek módjára követték a világi hatalom elvárásait. Ez persze azt is jelezte, hogy a hitvitából nagyon hamar politika lett – mint már korábban is nem egyszer az Egyház történelme során.

Az ember pedig ember volt bizony az elmúlt évszázadokban is. Társadalmak és közösségek gyakran voltak színterei az önzés, az anyagi érdek, a szenvedély, a presztízs pusztító küzdelmének. Az elmúlt több mint száz év során az őszinte ökumenikus közeledés fényei csillantak fel. Megújult a keresztények egységének reménye is.

Az újabb évszázadokban sokszor megtapasztalhattuk, hogy az egyházakat hatalomból és dicsőségből, evilági biztonságból, társadalmi pozícióból és vagyonból kiforgatták a történelem viharai. A jelenlévők közül biztosan vannak még, akik emlékeznek, hogy milyen nehéz volt a keresztény hitet és szeretetet középpontba állítani, amikor a hatalom a hívek minden megnyilvánulását az ateista ideológia mércéje szerint értékelte. Abban az időben gyakran éreztük úgy, hogy mi, keresztények egy csónakban evezünk. És éreztük azt is, hogy ez a csónak nem halad nyugodtan, mert viharos erejű ellenszél fúj. Akkor ez a tapasztalat világos volt. De tudjuk, hogy így van ez minden időben. Maga Jézus megmondta, hogy nem lehet különb a tanítvány mesterénél. Krisztus követőinek életét a világban valahol mindig kísérte az üldöztetés. Így van ez ma is. Sokszor a puhább diszkrimináció és az agyonhallgatás veszi körül a keresztényeket, a világ számos táján azonban véres üldözés folyik. Hosszú évek óta évről évre százezres nagyságrendben gyilkolnak meg embereket csak azért, mert keresztények. A tavalyi év statisztikája szerint a világon a vallásuk miatt üldözött emberek 80%-a keresztény volt. Az ilyen, fenyegetett országokban járva gyakran nem is nyilvánvaló azonnal, hogy milyen felekezethez tartoztak az áldozatok. Sokszor csak annyit mondanak róluk: keresztények voltak. Márpedig ha egy megkeresztelt embert pusztán azért gyilkolnak meg, mert keresztény, az vértanú a szó legnemesebb értelmében. Az beletartozik abba a jelképes 144 ezerbe – hány és hány millióba! –, akik „fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7,14).

Ez is egyfajta találkozás a szőlőtőben, Jézus Krisztusban. A vértanúság ökumenizmusa. Nem először fordul elő ilyen a történelemben, de most minden eddigi mértéket meghalad. Szinte fölsejlenek a nagy orosz teológus és filozófus, Vlagyimir Szalavjov apokaliptikus víziójának körvonalai, megjelenik szemünk előtt az üldöztetések után még életben maradt Péter, Pál és János, a kereszténység három nagy irányzatának szimbolikus képviselői, amint végre összetalálkoznak a történelem 24. órájában.

Mit tegyünk hát testvérek? (vö. ApCsel 2,37) – kérdezhetnénk mi is az apostoloktól, ahogyan az első megtérő hívők tették. A válaszban pedig biztosan benne volna, hogy tanuljunk a múltból, és tekintsünk Krisztusra! Vállaljuk türelemmel a valódi párbeszédet, ne várjunk el egymástól olyan megoldásokat, amelyek valójában csak a saját hitelveinknek felelnek meg! Tiszteljük Jézus Krisztus személyét, hiszen ő nem csupán egy eszme, nem jelkép, nem mitológiai hős, nem filozófiai elmélet, hanem konkrét történelmi személy, akiről valódi és lényeges ismereteink vannak, aki ma is mértéke, lelke, erőforrása kell, hogy legyen hitünknek és életünknek.

Van miért összetartanunk, a sok helyütt üldözött vagy elnyomott keresztények iránti szolidaritásból is. Ez pedig nemcsak együttérzés, hanem cselekvő erővé is kell válnia.

És felelősséggel tartozunk az evangélium üzenetéért, hiszen „az Egyház az evangélium hirdetése végett létezik”. Lehet, hogy néha fáj, hogy teljesen közös a missziós munkánk még nem lehet, mert nem teljes még a közösségünk hitben, szentségekben és szervezetben. Ezért hát fokról fokra kell dolgoznunk azon, hogy ez a közösség erősödjék. De közben már most is lehetséges a szolidaritás és az együttműködés a nem hívők közötti missziós munkában: a tanúságtételben és az összes rászoruló, különösen pedig a keresztények cselekvő segítésében. Kérjük a Szentlelket, adjon erőt és találékonyságot, szeretetet, hitet és belső szabadságot ehhez a küldetéshez! Ámen. 

Az evangélium-magyarázat után Gáncs Péter evangélikus püspök az imahét mottójául választott Páli levélrészletről (2 Kor 5,14-20) elmélkedett. „Krisztus szeretete szorongat minket…”. A furcsán hangzó igét a görögből fordítva nehéz egy szóval visszaadni. Jelenti azt is, hogy „sürget, buzdít, kényszerít, ösztönöz, serkent” – mondta Gáncs Péter. Károli veretes fordítása Krisztus „szerelméről” szól. „Igen, ami perzsel, ami forró, amit meg kell hallani, amit ki kell mutatni, ami látszik rajtunk – szenvedélyes szeretet, amely a másikért való szenvedést is vállalja” – fejtette ki az evangélikus püspök. „Irányfényünk: Krisztus keresztje, ami botrány, és bolondság, ugyanakkor Isten ereje” – szögezte le a püspök. – „Trón, és imazsámoly, ahol Krisztus imádkozik, és tanít minket is imádkozni, tanít megbékélni, és megbékéltetni. S a „kereszten” nincs olyan ember, akivel ne lehetne megbékélni!” Íme Isten ereje.

Gáncs Péter emlékeztetett: „A berlini fal lebontásakor az NDK parlamenti elnöke keserűen megjegyezte: mindent megtettünk, mindenre fel voltunk készülve, de a gyertyákra és az imádságra nem.” Tudniillik a fal lebontását megelőzően indult el és terjedt el az „imádság a békéért” mozgalom.

Az evangélikus püspök arról is beszélt, hogy idén január elsején, a reformáció emlékévének megnyitóján a Művészetek Palotájában elhangzott: ez az emlékév nem más, mint akadálymentesítés: a falak lebontásának ideje. Ez az év „a gőg, a szeretetlenség, a hamis vádaskodás, a szétszakadt úrvacsorai közösség, a megosztottság falának bontogatásáról kell, hogy szóljon, s ezt nem mi tesszük, hanem Az, aki a világraszóló nagy falat már lebontotta: a követ elhengerítette a sírbolt elől” – mondta Gáncs Péter.

Az ökumenikus istentisztelet az Apostoli Hitvallás közös elmondásával folytatódott Pataky Albert, pünkösdi egyházelnök, MEÖT alelnök felvezetője után.

A továbbiakban öt fiatal olvasta fel A szembenállástól a közösségig című dokumentumban rögzített öt ökumenikus felszólítást.

Első felszólítás: A keresztények felekezetre való tekintet nélkül mindig az egység, nem pedig a megosztás szempontjából induljanak ki, megerősítve azt, ami összeköt – noha a különbségek könnyebben láthatók és átélhetők!

Második felszólítás: A keresztények felekezetre való tekintet nélkül engedjenek a Lélek megújító erejének, mely átformál mindannyiunkat az egymással való találkozás és a hitről való kölcsönös tanúságtétel által!

Harmadik felszólítás: A keresztények felekezetre való tekintet nélkül újra kötelezzék el magukat a látható egység keresése mellett, konkrét cselekedetekkel közösen munkálva azt, állandóan törekedve e cél elérésére!

Negyedik felszólítás: A keresztények felekezetre való tekintet nélkül közösen fedezzék fel újra Jézus Krisztus evangéliumának erejét a mai korban!

Ötödik felszólítás:A keresztények felekezetre való tekintet nélkül közösen tegyenek tanúságot Isten kegyelméről az ige hirdetése és a világban végzett szolgálat által!

Befejezésül a keresztény felekezetek vezetői, képviselői áldást adtak a jelenlévő keresztényekre, akik betöltötték a Kálvin téri református templom padsorait. 

Fotó: Lambert Attila

Körössy László/Magyar Kurír