Krisztus fellépése kezdetén kijelenti: „Az Úr Lelke rajtam” – egész megváltói művét a Lélekben viszi végbe. A modern-posztmodern embernek is fontos lenne Lélekben cselekednie. Olykor úgy tűnik, mintha a technikai fejlődés, a filozófiai felvilágosodás, a pszichológiai képzettség elég lenne életünk jobbításához. Mintha a siker és a bűn személyes, családi és társadalmi szinten csak annyi lenne, amit intellektuális felvilágosodással, szakmai képzettséggel, politikai-gazdasági összefogással önerőből uralni lehetne. Pedig van olyan mélysége a személyes, családi és társadalmi jó élet vezetésének, szervezésének és a bűnöktől való megszabadításának, ami nem intelligencia és akarat kérdése. Lélek kell. Nem önmegváltás van, hanem szünergia, együttműködés a Lélekkel. Mennyire más egy személyes életvezetés, házasélet, gyermeknevelés, munkahely, politikai közösség, ahol Lélekben élnek, dolgoznak, szeretnek és küzdenek. Krisztus Lélekben cselekszik és ugyanezen Lelkét küldte el, hagyta hátra nekünk. A Lélek prófétai előrelátást sejtet meg: merre is van a jobb személyes életem, családom jövője, munkám fejlődése, országunk-egyházunk igényesebb élete? A Lélek dinamikát, „huzatot” ajándékoz, életkedvet ad, tűrőképességet. Azért kaptuk a Lelket, hogy ne lelketlenül, hanem lelkesen, lelkesedéssel éljünk és cselekedjünk az Úr Lelkével és egymással.

Miután Krisztus felolvasta Izajás próféta szavait, programjává is tette: azért jött, hogy szabadulást hozzon. A szabadság értelmezésében a teológia megkülönbözteti a negatív és a pozitív, a valamitől és a valamire való szabadságot. A liberális világban a szabadságnak csak a negatív oldalát hangsúlyozták: Sartre szerint az a szabadság, ha mindig dönthetek máshogy. Ha pedig elkötelezem magam, választok egy utat, akkor mintha elvesztenék sok más lehetőséget, rabbá válok. Milyen sok fiatal azért fél a döntés ugrásától, az elköteleződés bátor vállalásától, mert a gondolkodásmódjában a szabadság egyenlő a negatív szabadsággal. Valóban óvni kell a szabadságunkat sok mindentől, ami rabbá tesz: tudatlanság, félelem, megfelelési kényszer, függőség, tudattalan stb. De az így megóvott szabadság valamire való, azaz döntésre. Rahner szerint a szabadság „képesség a véglegességre”, azaz arra vagyok szabad, hogy valami végérvényeset alkossak, ami a halál után is megmarad. A szabadság az örök énünk, a jó tettek, a szeretetkapcsolatok éretté alkotására való. Arra, hogy életművünk ikonját megfessük. Krisztus a teljes szabadságot hozza: meg is szabadítja a szegényeket, vakokat, bénákat, szenvedőket – de valamire is felszabadít: az Őbenne való teljes életre.

„Beteljesedett az Írás” – mondja Krisztus a hallgatóknak. Ővele már elérkezett Isten országa, már most beléphetünk ebbe az uralomba, dimenzióba, légkörbe. Mintha a kereszténységben az ipari forradalom óta lenne egy erős irányultság a teljesítés, az előrehaladás, a fejlődés felé. Valóban, minden még nem teljesedett be, még úton vagyunk. De az eszkatológiai feszültségből ne felejtsük el a „már most” súlypontját: már most örülhetünk, már most szeret Isten, már most pihenhetünk, már most felhőtlenül együtt lehetünk szeretteinkkel. A vasárnapi nyugalom, az ünneplés, az esti megállás azt szolgálja, hogy ne éljünk egy perfekcionista kényszer előjelében, a teljesítmény nyomásában, a tökéletesség felé való állandó űzöttségben. Az örökkévalóság nemcsak az idő végén lesz, hanem már most van, mintegy vízjelként az idő mögött. Rendkívül meglepő Krisztusnak az a nyugalma, ahogy a helyére ül, aztán persze tanít, fárad – de nem érzünk rajta egy loholást, kényszeres megváltói igyekezetet. Ajándékozzon Krisztus higgadtsága, nyugalma nekünk is belső békét: már most elérkezett, már most velünk van, nem nekünk kell kényszeresen megváltanunk önmagunkat és a világot.

Minden vasárnapi Liturgia ebbe a dimenzióba szeretne felemelni, hogy Krisztussal együtt cselekedjünk a Lélekben, az Atya otthona felé.

Papp Miklós/Magyar Kurír