Az Országos Lelkipásztori-Teológiai Napok fő témája január 30-án az ifjúságpasztoráció volt. A napindító szentmisét Palánki Ferenc püspök mutatta be, majd Keszeli Sándor szemléletformáló előadása hangzott el.

KÉPGALÉRIA – Klikk a képre!

Hivatásgondozás a hétköznapokban, ifjúságpasztorációs tapasztalatok, a püspöki szinóduson szerzett tapasztalatok, jól működő ifjúsági közösségek – előadás, kerekasztal-beszélgetés, fórumok és csoportbeszélgetés várták a résztvevőket, a nap jó hangulatú közösségi programmal zárult, fehér asztal mellett.

Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ifjúságpasztorációs referense a napi evangéliumhoz, a magvető jól ismert példabeszédéhez fűzte gondolatait. Felvetette, a történet alkalmat adhatna arra, hogy néhány buzgó prédikátor leszidja a hitetleneket. Ha azonban lelkiismeret-vizsgálatot tartunk, el kell ismernünk, időnként a mi szívünk sem kész arra, hogy befogadjuk Isten igéjét.

De ne a szomorúságé legyen a főszerep, hiszen ez evangéliumot olvastuk, az örömhír biztat, mi megtudhatjuk Isten országának örömhírét. A lelkiismeret-vizsgálat megmutatja az eredményeket is, a mi szolgálatunk révén is teremnek gyümölcsök, hiszen munkatársai vagyunk annak, aki nem fárad bele, hogy hintse a magot. Jézus a magvető, ő az, aki most is veti a magot, rendületlenül járja a világot, még akkor is, amikor tudja, hogy nem hajt ki mindegyik, de nem fárad bele, mert szereti a világot, az embereket, téged, engem, mindannyiunkat – biztatott a püspök. – Az első feltétele annak, hogy munkatársaivá válhassunk, hogy meghalljuk Isten igéjét. Szánjunk időt Istenre, ápoljuk a hitünket – fogalmazott a főpásztor. „A Szűzanyához hasonlóan tegyük magunkévá Isten igéjét. Keressük, ma mit vár tőlünk, és engedjük, hogy megindítsa bennünk a hit iránti vágyakozást, szeretetet, hogy életünkkel hirdetni tudjuk Őt, és ne fáradjunk bele a szeretetbe. Ha rábízzuk magunkat Isten igéjére, elindulunk a jövőbe, Jézus ott vár minket” – ez az örömhír.

Keszeli Sándor tanár, pasztorális szakember Életvezetés: hivatás, elkötelezettség… Merre menjek? – Hivatásgondozás a hétköznapokbancímmel beszélt arról, hogyan kellene értelmeznünk az ifjúságpasztorációt. Először a hivatás teológiai fogalmát határozta meg, amely kimondja, minden egyes embernek van hivatása, Isten mindenkiben rejtett el képességeket, s ezt akkor találjuk meg, ha a szeretetről és a belőle fakadó meghívottságról mély tapasztalatunk van. A cél megtalálni azt a helyet, ahol tudunk adni és magunkról megfeledkezve másokért élni. A hivatás dinamikus folyamatot indít el, az ember szabadon adott válaszát igényli. Így a hivatástisztázásra való meghívás lényege, hogy vonzóak legyünk a fiatalok számára. Képesek vagyunk-e lángra lobbantani a fiatalok érdeklődését? – ez a pasztoráció egyik fő kérdése.

Az előadó szociológiai vizsgálatok alapján felvázolta, mi jellemzi a Z generációt, az 1995 és 2009 között születetteket. A virtuális térben élnek, negyedük vall arról, hogy nem tud beilleszkedni a környezetébe. Vizuális élmények sokasága éri őket, így interaktivitás nélkül nem szólíthatók meg. Nagy a szabadság- és mozgásigényük; érzékenyek a hitelességre; a celebkultúra hamis értékeinek vonzásában élnek; küzdelmi stratégiájuk az azonnali megosztás; kitágult magánéleti határok között élnek. Ha beleszeretnek valamibe, szenvedélyesen motiváltak tudnak lenni. 

A virtuális világ kihat emberi tulajdonságaikra: türelmetlenek, általános motiválatlanság, érzelmi inkontinencia jellemzi őket, írásban képesek leginkább kommunikálni, nárcisztikusak, erős bennük a fogyasztói mentalitás, nem képesek távlatokban gondolkodni.

Hogy miért ilyenek? A felelősség a pasztorális szakember szerint a felnőtteké, életstílusuk reakció a felnőttek életmódjára, és meghatározó, hogy sokuk alapvető lelki és érzelmi szükségletei nincsenek kielégítve.

A vallásgyakorlás statisztikái nem adnak okot optimizmusra – állapítható meg a 2010-es és 2016-os eredmények alapján. Az egyháziasan vallásos fiatalok aránya 10 százalékról 6 százalékra csökkent, azt mondhatjuk, mára a fiatalok 80 százaléka nem vagy nem egyháziasan vallásos.

A pasztoráció területén az előadó három szintet különböztetett meg, és azt hangsúlyozta, akkor lesz vonzó és eredményes a munka, ha az első szintnél kezdjük az építkezést. Ez a szint az élet szintje, ezt követi a keresztény hivatás szintje, melyre épülhet a harmadik, az élethivatás, az Egyházban megtalált szolgálat vállalása.

Ezek ismeretében határozta meg Keszeli Sándor a hivatáspasztoráció fokról fokra épülő célrendszerét. Ahhoz, hogy felfedezzük életünk rejtett tervét, mélyebb önismeretre és önszeretetre van szükség. Tudatában kell lenni, hogy Isten jelen van az életünkben, figyelni kell a valóságra, bele kell nőni a krisztusi tanítványságba, amiből ki tud fejlődni a szolgálat, az elköteleződés.

Először tehát azt kell a fiatalnak felismernie, hogy értékes. Fogadja el és értékelje adottságait, korlátait, bontakoztassa ki talentumait. Ezen az első szinten kell megélnie, hogy az élet jó. Itt tapasztalja meg a biztonságot, védettséget, önmagává tud válni, mert azt jelzik vissza neki, hogy belül szép. Szükségletei pozitív választ kapnak, bíznak benne. Felnyitják a szemét a világ szépségeire. Mindezeknek köszönhetően bizalom ébred benne, bátran vág neki a jövőnek. A megerősödött pozitív énképű ember képes arra, hogy környezetében jót tegyen.

Keszeli Sándor megemlítette, a szegedi piarista gimnáziumban felkínáltak a gyerekeknek egy gyakorlatot, melyben az év során játék, a csend megtapasztalása, a figyelem összpontosítása révén az volt a cél, hogy találkozzonak belső világukkal, tudatosítsák vágyaikat, reflektáljanak önmagukra, tudjanak beszélni tapasztalataikról. Az év végére otthonosan mozogtak saját belső világukban, és felismerték, milyen jó ott lenni.

Ezt a folyamatot végigjárva tudunk a második, majd a harmadik szintre lépni. A keresztény hivatás szintjén azon dolgozunk, hogy a fiatal felismerje, a legjobb önmaga Krisztust követve lehet. Keszeli Sándor a katekumenális szemléletet látja követendőnek az ifjúságpasztorációban, amelynek személyességgel, interaktivitással, élménycentrikussággal kell párosulnia, és nagyon fontos, hogy a fiatal saját életét a saját nyelvén találkoztassuk az evangéliumi tapasztalattal.  A keresztény hivatás gondozásának, tehát a második szintnek a terepe a katekumenátus, az ifjúsági közösség és a család lehet. Ezen a szinten annak a megtapasztaltatása a feladat, mit jelent krisztusi módon élni és gondolkodni.

A harmadik szintet bemutatva az előadó a Papi és szerzetesi hivatások Európában címmel rendezett nemzetközi kongresszus Új hivatásokat egy új Európa számára című záródokumentuma alapján így határozta meg a hivatáskísérés feladatát: a kísérő a saját hivatásválasztásáról is tanúságot tesz, arról, hogy Isten kiválasztotta őt. Keszeli Sándor kiemelte, a papoknak és szerzeteseknek bátran vállalniuk kell, hogy lelki életük konkrét jeleit adják. Fontos, hogy szenteljenek időt a fiatalokra, s az ő szintjükön forduljanak hozzájuk, ott találkozzanak velük, ahol ők állnak, és figyeljék, milyen kérdések fogalmazódnak meg az ilyen találkozásokból. Az evangélium és az evangéliumnak szentelt élet iránti érdeklődés felkeltése elsősorban azon múlik, hogy a papok és szerzetesek boldogok-e életállapotukban.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír