Szükség van a papi élet megújulására – mondta a szatmári egyházmegye papjainak Páll József P. Leó OFM esperes. A ferences házfőnök március 9-én a szatmári, 10-én a nagykárolyi, 11-én a máramarosi főesperességben tartott lelkinapot. Az Szatmári Római Katolikus Egyházmegye interjúját adjuk közre.

– Miről beszélt a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak?

– A szatmári egyházmegyében az önátadás éve van, a világegyházban ugyanakkor a megszentelt élet éve, próbáltam a kettőt úgy összekapcsolni, hogy a papi életben az önátadást segítendő útmutatásokat adjak mint szerzetes. Úgy gondolom, a szerzetesek szerepe a lelki életben segíteni másokat, persze emellett másfajta tevékenységeket is végeznek. A témán belül próbáltam a papokat meggyőzni arról, hogy szükség van a papi élet megújulására.

A régi mentalitás az volt, hogy a papot, miután felszentelték, már ki lehet helyezni, ő már kész pap. Annyiban kellene változnia ennek a koncepciónak, hogy figyelembe kell venni: a pap mindig fejlődésben van. Azzal, hogy felszentelték, csak kezdődik az ő fejlődése, és egészen a haláláig kell, hogy tartson. Ennek a fejlődésnek vannak bizonyos eszközei és ezekről próbáltam beszélni. A belső eszközök között említettem, hogy a pap legyen tanulékony, tudjon tanulni az eseményekből, helyzetekből, azokban tudja felismerni Isten jelenlétét és közelségét az embereken keresztül.

A papi élet különböző szakaszainak megvannak a sajátos feladatai – bizonyos kihívások, amelyeket, ha le tud küzdeni, akkor fejlődik. Ebben segítségre van szüksége, és ezt leginkább a paptársaktól kaphatja meg. Itt került szóba a papi spirituálisi feladat, melyet a múlt esztendeig végeztem a Gyulafehérvári Főegyházmegyében.

Aztán a pap fejlődésében ugyanúgy szerepe van az időnek. Van olyan idő, amit végleges időnek neveztem. Ez azt jelenti, hogy teljesen elkötelezte magát az ember Istennek. Ez az első lépés, erre épül a többi. A második a koncentrált idő, vagyis olyan időszak, amikor mintha az idő meg is szűnne. Ilyen, amikor szentmisét mutatunk be, amikor megjelenik az, aki érettünk áldozta magát. Vele szinte egy időben vagyunk jelen. Ez a koncentrált idő aztán hatással van az ember teljes életére, mindennapi eseményeire. Ebből következik a kiterjesztett idő, amikor a hétköznapi életbe visszük el magunkkal azt a kegyelmet, amelyben részesültünk. Ami a koncentrált időben történt, a titokkal való találkozás, nagy hatással van a mindennapi életünkre. A beteljesült idő pedig az, amikor az életünk eléri a végcélját.

Beszéltem a papoknak arról is: szükség van rá, hogy elfogadjuk a közönségesnek a rendkívüliségét, vagyis hogy a hétköznapi, közönségesnek tűnő dolgok mennyire fontosak tudnak lenni. Mint ahogy a kisgyermeket sem mindig csokoládéval etetik, hanem rendes étel kell neki ahhoz, hogy növekedjen, nagyon fontos szerepe van az életünkben annak, ami hétköznapinak, közönségesnek tűnik, és ezeket értékelni kell. Meg kell tanulnunk szolgálni, hogy a mi életünk erről szóljon, s ne a szereplésről. A papnak is szükség van közösségre, ezért a papok közötti közösséget fontos ápolni, segíteni egymást, hogy senki ne maradjon egyedül.

A papi élet ritmusa, a mindennapi szertartások, apró dolgok szintén fontosak. Ezeket az ember magának ütemezi be: ha felkel, keresztet vet, lefekvés előtt ismét, és napközben is imákat mond el... Nem kell állandóan keresnie, hogy mivel foglalkozzon, hanem magának mintegy órarendet állít össze és ez szabadságot adhat arra, hogy a lényegre figyelhessen. Ez olyan, mint amikor utazunk, és nem ismerjük a helyet: figyeljük a térképet és az útmutató táblákat, ezért nem tudunk odafigyelni a tájra, nem veszünk észre embereket. De ha más vezet, van időnk nézelődni és látjuk a táj szépségeit. Ugyanígy, ha nincs egy programunk, mely visz minket magától, akkor állandóan keressük kell, hogy mit tegyünk. De ha van ilyen programunk, az segít, hogy szabadabban tudjuk végezni azt, ami lényeges.

Az imádság fontosságát is kiemeltem. Az ima segít minket, hogy felismerjük, milyenek vagyunk valójában. Elmélyülünk az imában, szembetalálkozunk a saját gyengeségeinkkel, hibáinkkal, bűneinkkel is, és találkozunk Isten kegyelmével. Azzal, akik vagyunk, valamint akivé Isten akar bennünket, akivé válnunk kell. A kegyelem segít, hogy efelé törekedjünk azzal, hogy megismerjük magunkat, és megtanulunk bánni azzal, ami bennünk van. Az imádkozó ember tanulékony. A szív megtanul figyelni azokra az apró dolgokra, melyeket Isten akar közvetíteni.

Néha az ember fél szembenézni saját magával, ezért úgy gondolja, nincsen neki mondanivalója az imában. Ezért sokan menekülnek az imától. Nem tudják, mit csináljanak abban a csendben, abban az űrben. Azonban nagyon szükséges ez az üresség, ez a küzdelem az unalmunkkal – azzal, hogy nem tudjuk, mit tegyünk, és úgy látjuk, Isten sem szól semmit, és mi sem tudjuk, mit mondjunk... Ezek kegyelmi pillanatok, és nem szabad elmenekülni tőlük. Olyanok, mint amikor Jákob küzdött az Úrral. Ezek fognak bennünket igazán átalakítani.

– A szerzetesi élet közösségélménye talán erősebb, mint a papi életé. A testvérek egy házban élnek, együtt tevékenykednek, naponta találkoznak. Mennyire lehetett akár példákat, akár helyzeteket, élményeket átemelni a rendi életből a papoknak szóló előadásba?

– A hallgatóság kérdéseire válaszolva mondtam el, hogy mi mennyire fontosnak tartjuk, hogy ne csak azokkal legyünk közösségben, akikkel egy házban lakunk, hanem azokkal is, akik más házakban vannak. Igyekszünk gyakran találkozni, figyelünk arra, hogy legalább havonta kétszer összejöjjünk és együtt legyünk egy délután. Az ürügy például valamelyikünk névnapja, de az a fontos, hogy találkozzunk. Ez a papok között is megvan, elmennek egymás búcsúünnepeire, és erre figyelni is kell, és félretenni egyéb feladatokat. Ne csak nagycsütörtökön lássák a papok, hogy vannak mások is, hasonlóak, hanem tudják egymással építeni a kapcsolatot.

Fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír