Szabó Ferenc jezsuita, a Vatikáni Rádióban október 14-én elhangzott jegyzetét közöljük.

Napjainkban egyre többet hallunk magánkinyilatkoztatásokról, Mária-jelenésekről és üzenetekről. Újabb és újabb zarándokhelyek létesülnek, tömegek látogatják a hiteles vagy állítólagos jelenések helyeit.

A zarándoklatok mindig a népi vallásosság megnyilatkozásai voltak: Máriát dicsérni, lélekben megújulni, közösen imádkozni dicséretes, az egyház ezt mindig támogatta, bár mindig óvott a túlzásoktól, alaposan kivizsgálta a látomásokat, állítólagos csodajeleket, üzeneteket.

Az igazi hitet mindig meg kell különböztetnünk a sokszor babonás, mágikus hiszékenységtől.

Amikor így kiemeljük a helyes népi vallásosság, ezen belül is az igazi katolikus Mária-tisztelet értékét, idézzük Boldog VI. Pál pápa 1974-ben kiadott Marialis cultus kezdetű apostoli buzdítását. A II. Vatikáni Zsinat egyháztanára és a megújított liturgiára hivatkozva figyelmeztetett a katolikus Mária-tiszteletben tapasztalt torzulásokra is. Ezt nem csupán ökumenikus megfontolásokból tette (bár ez a szempont is lényeges, hogy protestáns testvéreink a helyes, bibliai alapú Mária-tiszteletet lássák nálunk), hanem hitünk tisztaságának védelmében is. A természetfeletti hitet nem szabad összekeverni a babonás hiszékenységgel.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk a katolikus egyház biztos tanítását: a nyilvános kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával befejeződött. Isten az Ő Igéjében mindent kimondott. Jézus Krisztus az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. Ezt a hagyományos tanítást, amelyet annyira hangsúlyozott a 16. századi nagy misztikus, Keresztes Szent János, a II. Vatikáni Zsinat Dei verbum k. konstitúciója (2. és 4. pontjában) újra kimondta: „A krisztusi üdvrend, mivel új és végleges szövetség, nem múlik el soha. Így a mi Urunk, Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig már nem kell várnunk semmiféle új, nyilvános kinyilatkoztatásra.”

Miután így a zsinatot idézte, A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK, 65–66) a 66. pontban hozzáfűzi: „A keresztény századok folyamán léteztek olyan kinyilatkoztatások, melyeket ’magánkinyilatkoztatásoknak’ nevezünk. Némelyiküket az egyház tekintélye is elismerte, mégsem tartoznak a hitletéteményhez. Ezeknek a szerepe ugyanis nem az, hogy ’javítsák’ vagy akár ’kiegészítsék’ Krisztus végérvényes kinyilatkoztatását. Inkább abban segítenek, hogy mélyebben éljük meg egy adott történelmi korszakban. A helyes hitérzék az egyházi tanítóhivatal vezetésével képes megkülönböztetni és elfogadni azt, ami ezekben a kinyilatkoztatásokban Krisztus vagy szentjei hiteles jelzésének bizonyul az Egyház számára.”

A katekizmus e tömör irányadó pontjához fűzünk most kiegészítő megjegyzéseket.

1)

Lehetségesek magánkinyilatkoztatások a lezárult nyilvános kinyilatkoztatások mellett, amint ezt az egyház történelme tanúsítja. A domonkos teológus, P. Congar írja: „Ki tagadhatná, hogy a két Teréz (Avilai és Lisieux-i Szent Teréz) vagy Alacocque Szent Margit nem járultak jelentősen hozzá az egyházban Isten megismeréséhez? De hozzájárulásuknak, bármilyen volt is a visszhangjuk és termékenységük, csak úgy volt értéke, hogy megegyeztek a tanítás apostoli szabályával, és még ha azt felülmúlták is mélységükben, igazodtak a hierarchia tanításához.

Ezért, a Szentlélektől meglátogatott hívek hozzájárulása megerősíti a hierarchia tanítását… De ez a hozzájárulás nem képvisel önmagában nyilvános tekintélyt, amely társadalmi kritériumot alkotna Isten népe életében az igazság egységében.” Így tehát P. Congar: „még egyházi jóváhagyással sincs olyan tekintélyük, mint a nyilvános kinyilatkoztatásnak”. Karl Rahner is azt állítja, hogy az ilyen magánkinyilatkoztatások – látomásokkal egybekapcsolódva – lehetnek az egyház prófétai jellegének jelei, természetesen úgy, hogy az egyházi tanítóhivatal megkülönböztette a természetes jelenségeket a természetfölöttiektől.

2)

Az egyházi tanítóhivatal jóváhagyása tehát elengedhetetlen, és az egyház óvatossága, tartózkodása közismert. A boldoggá és szentté avatások eljárásai alkalmával XIII. Benedek pápa óta a hierarchia gyakorlata különbséget tesz erények és karizmák között. Isten szolgája szentté avatásánál az ítélet az erények hősies gyakorlására vonatkozik, pozitívan kizárva a jelölttel kapcsolatos látomásokat, jelenéseket és üzeneteket. Néha az egyház elismert magánkinyilatkoztatásokat (pl. Jézus szavai Alacocque Szent Margitnak vagy Szűz Mária üzenete Soubirous Bernadette-nek).

A szentek liturgiáját jóváhagyva mintegy nihil obstatot adott az egyház. A hívőknek ilyen esetekben engedelmeskedniük kell az egyházi tekintélynek, jóllehet (a teológusok nagy többsége szerint) ezekben az esetekben nem beszélhetünk a szó szoros értelmében vett tévedhetetlenségről (vö. LG 25). A magánkinyilatkoztatásokkal kapcsolatban tehát a tanítóhivatalnak kettős szerepe van. Egyrészt negatív: megállapítja, hogy egy adott magánkinyilatkoztatás tartalma nem ellenkezik a nyilvános kinyilatkoztatással, illetve az egyházi tanítással. Másrészt pozitív: elismeri a kinyilatkoztatás hitelességét és azt, hogy annak közlése az egyház javát szolgálja.

3)

A magánkinyilatkoztatások hitelességének megkülönböztetésénél az egyház illetékes megbízottjai, erre kijelölt különleges bizottság szakemberei, először is a személy, a „látnok” pszichikai állapotát vizsgálják meg: milyen a lelki egyensúlya, milyenek az erényei stb. A lelkivezető is ítéletet mondhat erről pszichiáter bevonása nélkül. Bonyolultabb esetekben alaposabb vizsgálatra van szükség, hiszen illúzió, hallucináció, tévedés könnyen előfordulhat. Egy jeles teológus (A. Poulain) kimutatta, hogy még a szentek körében is lehetséges illúzió, tévedés.

Poulain összeállított egy listát: harminckét szent, boldog, illetve Isten Szolgája esetében megmutatta, hogy magánkinyilatkoztatásaikba tévedések csúsztak be (Vö. Mucci SJ, 22.). A nagy misztikus, Keresztes Szent János írta: „Nem lehetünk biztosak, hogy az isteni szót helyesen értjük, mert nem mindig lehetséges Isten üzenetei rejtett és többféleképpen értelmezhető igazságát pontosan érteni. Isten a mennyben van, az örökkévalóságból szól, mi pedig – vakok – a földön vagyunk, és csak a test meg az idő útjait értjük.”

A megkülönböztetés során másodszor a tartalomra kell figyelni. A lelkivezető megállapítja, hogy a „látnok” által közölt üzenetek összhangban vannak-e hitünk tanításával. Milyen a vizsgált alany teológiai műveltsége? Valóban nem lehet megmagyarázni természetes ismeretekkel a „kinyilatkoztatás” tartalmát? Alázatos-e, engedelmes-e az illető személy, ha már előzőleg kizárt a beteges hallucináció? Ezek után is állítjuk a természetfeletti üzenet lehetőségét? Hiszen Isten különleges kegyelmeket, prófétai karizmákat adhat választottainak, ahogy a zsinat (LG 12,b) tanítja.

Ezek hasznosak az egyházban, de „nem szabad vakmerően kívánkozni rendkívüli adományok után, és elbizakodottan nem szabad tőlük remélni az apostoli munkálkodás eredményességét”. Az egyházi vezetőknek tehát meg kell megvizsgálniuk mindent, hogy az Istentől avagy a gonosz szellemtől jön-e az üzenet. Szent János írja első levelében (1Jn 4,1): „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy Istentől származnak-e, mert sok hamis próféta rontott a világra.” Meg kell vizsgálni, hogy a Lélek adományairól van-e szó, avagy a gonosz sugallatáról, és a jót meg kell tartani (vö. 1Tessz 5,12 és 19–21).

Forrás: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír