Május 12. URUNK MENNYBEMENETELE



A mai vasárnap ünneplésének középpontjában egyetlen esemény áll, amit az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei is részletesen leírnak. Urunk Jézus Krisztus utolsó alkalommal jelenik meg tanítványainak feltámadása után, kivezeti őket az Olajfák-hegyére. Ott megadja nekik a missziós feladatot, majd szemük láttára felemelkedik az égbe és eltűnik szemük elől.
Az üdvösség történetének e fontos eseményét már az apostolok is hirdették, az egyház mindig vallotta,
beletartozott a hitvallás anyagába, és soha semmi kétség nem fért ennek igazságához. Ennek ellenére liturgikus ünneplése csak később kezdődött el. Keletről Nüsszai Szent Gergelytől (+394), 388-ból származik az első híradás, majd Aranyszájú Szent János (407) is tanúskodik az ünnep létéről. A nyugati egyház emlékei nem sokkal későbbről valók. Philastrius (397) Brescia püspöke könyvében említette az ünnepet. Ugyancsak Chromatius (+407/408) Aquilea püspöke tanúskodik az ünnep létéről. Szent Ágoston (+430) már az egész világon elterjedt ünnepről írt. Nagy Szent Leó pápa (440-461) pedig már az ünnephez kapcsolódó homíliában fejti ki az ünnep jelentőségét. Így a húsvét utáni negyvenedik napon ünnepelte az egyház Urunk mennybemenetelét. Az ősi liturgikus könyvek, a szakramentáriumok tartalmaznak az ünnepre használatos miseszövegeket. A prefációk története is érdekes. A két prefációból egyet alakítottak ki a századok folyamán. Ez szerepelt az V. Pius-féle Missale Romanumban, ma pedig ismét két prefáció közül lehet választani az ünnepen. Az olvasmányok közül az ApCsel 1,1-11 és a Lk 24,36-53 teljes, vagy rövidebb formában szerepel a bizánci és a nyugati egyházban egyaránt. Ókori római szokás volt ezen a napon az nép legegyszerűbb táplálékának, a bab első termésének a megáldása. Később körmenetet tartottak, megemlékezve Urunk mennyei bevonulásáról, a középkorban pedig a feltámadt Krisztus szobrát kárpitok mögé húzták fel a templom tetejéig, jelezve Urunk elmenetelét. Ekkor vitték el a húsvéti gyertyát is az oltár mellől.

Ma az ünneplés időpontjának két lehetőségét adja az egyház. Az egyes püspöki karokra bízta annak eldöntését, hogy az évszázadokon át szokásos napon, a húsvét utáni negyvenedik napon, vagyis csütörtökön ünnepelnek, vagy a következő vasárnap. Hazánkban évtizedekkel ezelőtt ez utóbbit választotta a püspöki kar. Így a mai vasárnap ünnepeljük Urunk mennybemenetelét.
A mise kezdőéneke az Apostolok cselekedeteiből való. A két fehér ruhába öltözött férfi szavaival kezdődik a mise: „Galileai férfiak! Mit néztek csodálkozva az égre? Ahogy Jézus a szemetek láttára a mennybe ment, úgy jön el egykor ismét, alleluja”. Az olvasmány is e könyv első 11 verse. Lukács, a könyv szerzője röviden az előzményeket foglalja össze, bizonyítva azt is, hogy Jézus él, tanította őket az Isten országáról. Ezért természetesnek is érezzük, hogy az apostolok kérdése is az ország helyreállítására irányul. Jézus azonban a Szentlélek eljöveteléről szól először, aki eltölti őket. Részletesebben kifejti nekik, hogy róla fognak tanúságot tenni egészen a föld végső határáig. Ezután Jézus végleg eltávozik közülük, és szemük láttára felemelkedik az égbe. A hívő nép az egyik koronázási zsoltárral válaszol az olvasmány tanítására.

A miséző pap két szentlecke közül választhat. Szent Pál efezusiakhoz írt leveléből való részlet fő mondanivalói: kérés, hogy Isten gyújtson világosságot a lelkekben; aki megmutatta erejét Jézus Krisztusban, amikor feltámasztotta és a mennyben jobbjára ültette. Õ az egyház feje, s ebből következik, hogy mi pedig tagjai vagyunk. – A másik lehetőség a Zsidókhoz írt levélből való részlet. Összehasonlítja, hogy az ószövetségi főpapnak minden évben be kellett mutatnia az áldozatot, és ez mindig elégtelen volt. Jézus egyetlen áldozattal hozta meg a megváltást. A saját vérével váltott meg. Ezért már van reményünk, és ki kell tartanunk rendíthetetlenül reménységünk megvallásában.

Az evangéliumban Jézus búcsújáról hallunk. Egy utalás az ő messiási küldetéséről, majd az apostolok megbízása: minden népnek a megtérést és a bocsánatot kell hirdetni. Õk tanúk lesznek, de még várni kell a Lélekre, aki erővel fogja eltölteni őket. Amikor Jézus eltávozik tőlük, nem reménytelenül, hanem örvendezve térnek vissza Jeruzsálembe. Ismerik feladatukat, és ezért ott vannak a templomban. Dicsérik és magasztalják az Istent. Az evangélium mondanivalóját emeli ki még jobban az evangélium előtti Alleluja-vers is, amelyben a közénk bevonuló Krisztus megadja a feladatot, de elhangzik az ígérete is: „Én veletek vagyok a világ végéig”!
A mise könyörgése Urunk mennybemenetelét nevezi örömünk okának. De imádságában megjelenik annak a gondolata, hogy az előttünk járt Úr lehetővé teszi, hogy ahová a Fő eljutott, oda elérkezzen az egész test is. Ez az ember igazi felemelkedése, mert nincs kizárva a dicsőségből. Hálaáldozatot mutatunk be ezen az örömünnepen, mert a szentségi ajándékok hozzásegítenek, hogy törekedjünk a mennyei haza felé földi életünk során.

A mai ünnepre két prefációt találunk. Az első a dicsőséges királyról szól, aki legyőzte ma a bűnt és halált. Fölment a mennybe, de nem azért, hogy magunkra hagyjon minket, hanem mint titokzatos testének tagjai, mi is követhessük őt. A második más oldalról közelíti meg az ember felemelkedését. A nagy ajándék, hogy isteni életét megosztja velünk, s így eljuthatunk abba a mennyei dicsőségbe, ahol a menny lakóival együtt zenghetjük dicsősége himnuszát.

Szent Ágoston így méltatja a mai nap jelentőségét: „Leszállt a mennyből irgalma miatt, és nemcsak ő maga szállt fel a mennybe, hanem vele és benne mi is a kegyelem által. Így nemcsak Krisztus szállt le, és nemcsak Krisztus szállt fel; éspedig nem azért, hogy a Fej méltósága elhalványuljon a testben, hanem azért, hogy a test egysége elválaszthatatlan legyen a Fejtől”.