Krisztus mennybemenetele nem azt jelenti, hogy "innen oda ment", hanem annak a kifejeződése, annak megértetése a tanítványokkal, hogy Jézus ettől kezdve máshogy van jelen a tanítványok életében, máshogy lesz együtt Egyházával: „íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!”(Mt28,20).

A következő 10 nap a Jézus által megígért Szentlélek várása, Aki a bennünk lévő holt tudás, hitet elevenné és éltetővé teszi. Jézus mennybemenetele megerősíti az ember reményét, hogy testi létezésünk nem veszik el, nem fölösleges mind az, amit testünkben, testünk által cselekszünk, hanem az "megüdvözül", hiszen Jézus testestül-lelkestül megy föl a mennybe, teste fölvétetik a Szentháromság boldogító közösségébe, ami a mi reményünk és célunk is.

Mennybemenetel 
(latinul Ascensio, az ascendo, 'fölmegy, fölemelkedik' szóból):

Jézus Krisztus megdicsőülésének utolsó földi állomása, amikor negyven nappal föltámadása után az Olajfák hegyéről tanítványai szeme láttára a maga isteni erejével fölment az Atyához a mennybe. - A mennybemenetelt a  Lukács evangélium a végén röviden (24,50-53), az Apostolok Cselekedetei részletesen (1,4-11), Márk egy mondattal (16,19) mondja el.

Ünnepe a magyar nyelvben: Áldozócsütörtök.

A mennybemenetel a Szentlélek elküldésének és Jézus második eljövetelének alapja. Az apostolok azzal váltak igazán a föltámadás tanúivá, hogy a mennybemenetelnek is tanúi voltak. Már Jézus föltámadása átmenet volt a megdicsőült életbe, hazatérés az Atyához (Lk 23,43; 24,26), de a mennybemenetelben vált véglegessé. A János evangéliumban Jézus búcsúbeszédében hivatkozik az Atyához való hazatérésre (16,5-15), ami a mennyből alászállásnak az ellentéte (vö. 3,13). Amint a kereszthalálban csak a hívők, a megjelenésekben csak a kiválasztott tanúk látták meg Krisztus fölmagasztalását (ApCsel 10,41), második eljövetelekor azonban mindenki meggyőződik róla. A mennybemenetel ószövetségi előképe a trónfoglalás, a beöltözés a dicsőségbe, az új név kinyilvánítása (vö. Fil 2,9).

A mennybemenetel jelzi, hogy Jézus győzedelmeskedett a démoni erők fölött (Kol 1,15; Ef 1,21; 4,8), betölti a mindenséget mint az Egyháznak és a teremtésnek a feje. Van megváltástani jelentése is, hiszen Jézus csak a mennyből áraszthatta ki a Szentlelket, s az Egyház csak így indulhatott el történelmi útjára. Igazolta előttünk is, hogy a földi élet a mennyei dicsőségbe vezet. A Zsidókhoz írt levél (7,26 és 9,23) arról beszél, hogy a mennyei szentélybe lépett be mint örök főpap, és ott közbenjár értünk.

A mennybemenetel az apostoli Egyház hitvallásában elsősorban Jézus föltámadásának minden megjelenésben megnyilvánuló szempontját emeli ki: azt, hogy ő már a mennyei dicsőséghez tartozik. Az Isten jobbján ülés sem a világtól való távollétét jelzi, hanem azt, hogy tevékenyen részt vesz az Atyának a világ fölötti uralmában. Ugyanakkor ez a megdicsőült Krisztus nem más, mint az, akit keresztre feszítettek, de emberségét már áthatja a Fiú dicsősége, és az emberek számára is megszerezte a mennyek országát. Nem úgy nyitotta meg azt, mintha már előbb létezett volna, hanem úgy, hogy az üdvösség őbenne alakult ki, és az emberek az ő fiúi dicsőségében részesednek. A mennybejutás azt jelenti, hogy Krisztus tagjaiként elnyerjük az örök életet, ami elsősorban neki jár ki fiúsága és érdemei alapján.

Ábrázolása csak 400 körül kezdődött, két típusban:

1. A késő-antik apoteózis-képek mintájára a bizánci művészetben alakult ki a mandorlás mennybemenetel. A trónon ülő, ritkán álló Krisztust mandorla veszi körül és angyalok emelik/kísérik az égbe. E képeken legtöbbször Mária is jelen van. A Nyugati Egyházban is előfordul (Róma, S. Clemente, 9. század közepe); legtöbbször timpanonokban (Chartres, 1145).
2. Krisztus az égből feléje nyúló istenkezet megragadva megy az égbe. Főként a Nyugati Egyház képtípusa. Első példáin a föltámadáshoz kapcsolódik (elefántcsonttábla, München, Nemzeti Múzeum, 400 k.). A kép alsó felében látható az üres sír az alvó őrökkel és a három Máriával; felső részében Krisztus a tanítványok közül emelkedik az égbe. A karoling művészetben szinte kizárólagos e képtípus a föltámadás nélkül. Krisztus néha orante áll. 1000 körül alakult ki az eltűnő Krisztus képtípus: Krisztus alakjának nagyobb részét már felhő takarja, legtöbbször csak a lábai láthatók; Mária és az apostolok térden állva néznek utána. A 14. század elejétől Krisztus már nem is látható, csak a földben hagyott lábnyomai. E típus Angliából származott.

A bizánci művészetben a képeken a felületet két mezőre osztják, a felső mezőben négy szárnyas, mennyei lény emeli az égbe a mandorlában levő Krisztust, az alsó képmezőben sorakoznak az Istenanya és az apostolok

LEXIKON

Krisztus második eljövetele, második Úrjövet:

Jézus Krisztus visszatérése a történeti idők végén isteni hatalma teljességében. Az első Úrjövet Krisztus földi születése volt (karácsony, Jézus születése). Krisztus második eljövetele a világ vége lesz, amikor a Bíró, az emberiség és a történelem megmentője és beteljesítője újra eljön.

Az Egyház Krisztus eljövetelei közé sorolja a szentáldozást és a halál pillanatát is, amit a földi életből távozó lélek az Úrral való találkozásban él meg. A második eljövetelre készülődés sajátos ideje az ádvent.

Apoteózis (görög):

Az ókorban kiváló emberek istenné magasztalása.

A görögöknél annak hite, hogy az őskori hősök istenné lettek, a legrégibb kortól megvolt: a mítoszok szerint halandó emberek testestől ragadtattak az égiek közé. Később úgy gondolták, hogy az istenek közé emelt hősök teste tűz által megszabadult halandó részeitől. Ilyennek tekintették a héroszokat. Idővel történelmi személyek, Makedóniai II. Fülöptől uralkodók is részesültek apoteózisban a jósdák kijelentései vagy papi kollégiumok határozatai alapján (pl. a maratoni hősök).

Új korszakot nyitott Nagy Sándor: Egyiptom meghódítása után Ammon fiává nyilváníttatta magát, a perzsák leigázása után pedig az Akhaimenidák örökébe lépett, kiket istenként tiszteltek. Így keleti hatásra a görög istenekkel tette magát egyenlővé. Utódai, főként a Ptolemeusok, hasonló apoteózis -igénnyel léptek föl, még feleségeik számára is. Ebben az időben Euchemérosz neve alatt terjedt  az a mítoszmagyarázat, mely szerint az egész görög istenvilág apoteózis eredménye.

Rómában az apoteózis a köztársaság bukása után honosodott meg uralkodó-kultusz formájában. Julius Caesart már életében istenként tisztelték. Halálával az istenek közé sorolták, s ezzel formális császárkultusz kezdődött. A császár (s néha a császárnő)  apoteózisa, consecratiója a szenátus határozata vagy az új császár rendelete alapján történt. A temetés után az elhunyt viaszképe hét napig elefántcsont ravatalon volt a palotában. Ezután a lovagok és a szenátorok a fórumra, majd a Mars-mezőre vitték, ahol oltár formájú, 3-4 emeletes máglyára helyezték, melyet körülraktak illatszerekkel. A tüzet az új császár gyújtotta meg, s e pillanatban a máglya tetejéről egy sast röpítettek föl, mely a nép hite szerint a császár lelkét vitte az istenekhez. Ettől kezdve az elhunytat a divus, 'isteni' cím és istentisztelet illette meg. Temlomot építettek számára és papságot rendeltek melléje.

Mandorla:

Az egész alakot körülvevő, mandula formájú dicsfény, töredékes sphaira. A Maiestas Domini attribútuma.

A fénykoszorú belső határa éles vonal. Formája kör, ellipszis vagy négyszög; színe legtöbbször arany, de lehet kék-piros-zöld-sárga, kék vagy zöld.

A mandorla a római Santa Maria Maggiore-bazilika mozaikján tűnik föl: a Mózes és a kémek-képen Mózest az isteni oltalom, az Ábrahám és a három angyal-képen a középső angyalt az istenség jeleként veszi körül. A továbbiakban a mandorla mindig az istenség jelképe.

Madonna-képeken Mária istenanyaságára utal. A szobrászatban a mandorla gyűrű, korong vagy sugárkoszorú is lehet.

Bizánci képtípus Mária a mandorlába foglalt Krisztus-képpel: az ülő vagy álló Mária mandorlában Krisztus-képet tart maga előtt. Először Mauritius császár (582-602) pecsétjén fordul elő: Mária azon a helyen áll, ahol a korábbi ábrázolásokon Niké (a Győzelem istennője) állt, s koszorút vagy pajzsot tart a császár képével. Nem mindig dönthető el, hogy Mária kezében pajzs van-e, vagy mandorla.

Áldozócsütörtök, áldozónap
(latinul Ascensio Domini, 'Urunk mennybemenetele'):

Az Úr Krisztus mennybemenetelének ünnepe, húsvét után a 40. nap. Az ősegyház a 4. századig a Szentlélek eljövetelével együtt pünkösdkor ünnepelte. 350 után egyre több helyen a Szentírásból ismert húsvét utáni 40. napra került. Szent Ágoston már apostoli hagyománynak tudja. A 7. században vigiliát, a 12. századtól 1955-ig oktávát csatoltak hozzá. Ugyancsak a 12. századtól körmenettel is ünnepelték. 1570-1970-ig az evangélium után eloltották és elvitték a szentélyből a húsvéti gyertyát. 1918-ig a húsvéti szentáldozás határnapja volt; ebből ered az egyedülálló, magyar név: áldozócsütörtök.

Az ünnep liturgikus hagyományai közé tartozott Krisztus mennybemenetelének templomi megjelenítése. 18. századi adatok szerint a sárospataki plébtemplomban a prédikáció után a mennybe menő Krisztust ábrázoló szobrot kötéllel a magasba húzták, ahol angyalszobrok várták égő gyertyákkal. Ezt követően ajándékokat szórtak alá a híveknek. E szokásnak a Felvidék német nyelvterületein a cipszerek és krikehájok között is ismeretesek párhuzamai; a reformáció előtti előfordulásáról és a gyermekek megajándékozásáról Bod Péter ostorozó szavai tanúskodnak. Ugyancsak középkori gyökerei vannak az áldozócsütörtöki határjárásnak, körmenetnek, s a jó termést célzó vallásos színezetű hagyományoknak. Ezzel függött össze az ezen a napon tartott kenyérszentelés is. Az áldozócsütörtöki hagyomány egyes protestáns vidékeken is fönnmaradt. Az unitárius Torockón a 19. században ezen a napon a nép a Székelytő tetejére vonult és örömtüzet gyújtott. Számos hiedelem függ össze a napnak az évi szentáldozásban betöltött szerepével is.

Mennyország, mennyek országa: 
(latinul: regnum coelorum)

A tökéletes boldogság helye, Isten országának beteljesedett állapota.

A vallástörténetben az ég a legfőbb lénynek és más földöntúli hatalmaknak lakóhelye, egyben a transzcendens világ jelképe. Ezt az elgondolást az égbolt és a csillagok mérhetetlen távolságai is elősegítették. Egyes esetekben nem is lehet eldönteni, hogy a mitológiák az ég megszemélyesítéséről vagy az égben lakó istenségről beszélnek-e. A puszták népeinek vallásában az anyagi égbolt áll a figyelem középpontjában. A mongoloknál tengri jelenti az eget, az ég lakóját és az isteni erőket és a mérhetetlen vizet (tenger). Más népeknél is előfordul, hogy az ég az istenség jelképe, de az isteneszme általában nem azonos az égbolt megszemélyesítésével. Sok nép hiedelmében és világképében megtalálható az égi szférák rétegződése, mindegyik réteg a maga szellemi lényeivel, s legfölül trónol a fő istenség. A sámánok és varázslók velük akarnak kapcsolatba kerülni, hogy varázserőt nyerjenek tőlük. Ismét másutt az ég úgy szerepel, mint az eső és a vihar istenének lakóhelye vagy mint a férfi elv, szemben a földdel, a női princípiummal, s a kettő egyesüléséből keletkezik az élet. Egyes esetekben az égre úgy tekintenek, mint a jó lelkek lakóhelyére.

A Szentírásban:

Az Ószövetségben az ég elsősorban az erős égbolt fölötti rész. Az égbolt választja el az égi vizeket a földiektől, mert onnan jön az eső és a hó. A csillagok az égbolton keringenek. Az „ég és a föld” jelenti az egész teremtett világot (Ter 1,2; 2,4; Iz 1,2), s az egész fölött Isten trónol, körülvéve az égi seregektől (1Kir 22,19; Jób 1,6), mint király tekint le a földre (MTörv 26,15; Zsolt 2,4) és irányítja a történelmet. Az ég Jahve igazi lakóhelye, a kultikus helyek csak erejének megnyilatkozására szolgálnak. Csak a késői könyvekben válik az ég az igazak lakóhelyévé (Bölcs 3,1-9; 4,7; 2Mak 7,36). Az ítéleten az ég a földdel együtt megsemmisül, de új ég és új föld keletkezik, a béke otthona. A késői zsidóság megtartotta az ószövezségi világképet, de új az egekre vonatkozó spekuláció. A Kr. utáni 1. századi apokaliptika (4Ezd) a harmadik égbe helyezi a Paradicsomot, ami azonos a mennyei Jeruzsálemmel.

Az Újszövetség átvette az ég természetéről, elmúlásáról és újjáteremtéséről szóló nézetet (ApCsel 4,24; Mt 5,18; Mk 13,31; 1Pt 3,13; Jel 21). Isten az égnek és a földnek az ura, de az angyalok is az égben vannak. Onnan jön az Atya hangja (Mk 1,11) vagy haragja (Róm 1,18). A választottak számára a mennyország az üdvösség helye. Az égi javak az egyedül maradandók (Mt 6,20; Mk 10,21), azért arra kell törekedni, ami fent van (Kol 3,1). Az igazak neve is ott van fölírva (Lk 10,20). Néha átveszik azt a zsidó szóhasználatot is, melyben Isten neve helyett a  Mennyei, a Magasságbeli szerepel. Máté nem Isten országáról, hanem a mennyek országáról beszél. Jézus, föltámadása után, fölmegy a mennybe, és az Atya jobbján foglal helyet.

A keresztény tanításban a mennyország a végleges üdvösség kifejezése, ahol az emberek Krisztus által Isten életében részesülnek. Tehát a fogalomnak megvan a krisztológiai értelme. Nem valami történésen kívüli hely, ahová az ember eljut, hanem a Krisztussal való együttlét, az ő dicsőségében való részesedés, amit ő földi érdemeivel kiérdemelt önmagának és a mi számunkra. A mennyország tehát olyan személyes valóság, amelynek alapja a húsvéti misztérium, Krisztus halála és feltámadása. Innen kell a további teológiai összetevőket kiolvasni. Ott Krisztusban a húsvéti áldozat állandósult, mint az Atyának való önátadás, s azt mint állandó jelent élik meg. Így a Krisztussal való együttlétben benne van az Atya imádása, s így Krisztus teste a tagokkal együtt a végérvényes templom (Jn 2,19). A Krisztus fősége alatt egyesült emberiség állandóan válaszol Isten szeretetére, s ez a kultusz olyan közvetlen, hogy benne van Isten színelátása. Isten mint végtelen jó van jelen, ezért a vele való életközösség teljes boldogságot ad. Annak a vitának nincs jelentősége, hogy ebben a boldogságban első helyen az ismeret vagy a szeretet áll-e. Nem szabad kihagyni az ekleziológiai összetevőket sem. Krisztus úgy egyesíti magával az üdvözülteket, mint fő, mint második Ádám, azért azok egymással is közösséget alkotnak. Isten színelátását mindenki úgy kapja, mint Krisztus tagja, hiszen az ő fiúi örökségében részesülnek. Ezért a mennyország a szentek közössége, az örök élet lakomája, ahol az Eucharisztia értelme is kiviláglik.

Nem kevésbé fontos az antropológiai szempont sem. Ez abban áll, hogy az isteni életben való részesedés a személy egyediségét nem rontja le, hanem megerősíti. Az Istennel és Jézus Krisztussal való találkozás mindig én-te közösség, s a szentek egyessége is igazi mi-közösség, ahol a szeretet a személyek teljességén és különbözőségén alapszik. Így a boldogság egyénileg is különböző az egyes személyek sajátosságának, adottságainak és érdemeinek megfelelően. Igaz, hogy az örök élet ajándék, és így Istené a döntő szó, amit az is kifejez, hogy Isten látásához a dicsőség fénye (lumen gloriae) szükséges. Isten figyelembe veszi a természetes képességeket és a földi érdemeket. A boldogságban benne van az érdemek jutalma is, bár az érdemek lehetőségét is a kegyelem adja a földön. A boldogság fokozatait úgy kell érteni, hogy ott mindenki a maga képességei szerint egészen boldog, mert elérte a teljességet, amit be tud fogadni, és így nem érez hiányt. Viszont akiknek a boldogsága nagyobb, azok több szeretetet nyújtanak másoknak, s így teljes a kiegyenlítődés. De a boldogságnak megvan a kozmikus szempontja is. Krisztus mennybemenetele nem azt jelentette, hogy elszakadt ettől a világtól, hanem inkább azt, hogy megadta és bemutatta a kozmikus megdicsőülés lehetőségét. A mi üdvösségünk és boldogságunk nem más, mint részesedés az ő dicsőségében. Ezért a mennyországot nem lehet úgy fölfogni, mint külön helyet vagy mint egészen más állapotot, hanem mint az embereknek Istennel való életközösségét. Ezért amikor „felsőbb” világról beszélünk, azt nem tér szerint, hanem a lét rendje szerint kell érteni. Ezt jelzi a Szentírás az új ég és új föld kifejezéssel.

Végül a mennyország egyúttal a jelen élet eszkatológikus ígérete és állapota. De amíg a földi üdvtörtörténet tart, addig az is állandó bontakozásban van. Végleges alakját csak Krisztus 2. eljövetelekor éri el, ill. az egyetemes ítéleten. Ott lezáródik a történelem és minden személy, minden mozgalom vagy eszme megkapja végleges értékelését és helyét. Krisztológiai szempontból még hozzá kell tenni, hogy Krisztus teljes győzelme akkor valósul meg, amikor misztikus testének minden tagja elérte célját a feltámadásban és a színelátásban. Ettől függetlenül az egyes ember a halála után megkaphatja a színelátást, mint ahogy azt az egyház hagyomány tanítja is, de Krisztus teljessége, a pléróma csak a történelem végén alakul ki kozmikus nagyságában.

Az összes ábrázolások alapja az a tény, hogy a világmindenség véges, és a mennyország túl van ezeken a határokon. Isten lakóhelye, a Szentháromság műveinek kiindulópontja, az angyalok, a föltámadt Krisztus, a mennybevitt Mária és az üdvözültek hazája, mely a föltámadás után minden szentnek otthona lesz. A Jelenések könyvében a mennyországról 3 képet kaptunk, melyek a művészek számára is döntőek:

Az üvegtenger (4,6): rajta áll Isten trónja. Valóságos tengerként halakkal és tengeri madarakkal ábrázolták. Belőle táplálkozik a négy paradicsomi folyó és az élet forrása. Egy másik változat az üvegtenger kristály-jellegét hangsúlyozza. A karoling művészetben igen gyakran, később ritkábban fordul elő.

Paradicsom és mennyei Jeruzsálem (Jel 21,1): többnyire jelképesen ábrázolták. A Paradicsomot a 6. századtól boltozatokban és kupolákban a kereszt, a Bárány, az élet-forrás, gazdag növényzet és állatok szimbólumával jelenítették meg (Ravenna, S. Vitale, 6. sz.). A mennyei Jeruzsálemet többnyire falakkal és tornyokkal jelezték.

Engedd, kérünk Mindenható Istenünk, hogy mi, akik hisszük, hogy Egyszülött Fiad, a mi Üdvözítőnk, a mai napon föl ment a mennybe, Vele együtt mi is eljuthassunk a Te boldogító közösségedbe, a Szentháromság dicsőségébe, Krisztus a mi Urunk által. Ámen.

William Blake: Áldozócsütörtök

Egy szentcsütörtökön volt: ártatlan kicsikék
Ballagtak kettesével - csupa piros, csupa zöld, csupa kék -
Elöl fehér botokkal két szürkülő egyházfi ballagott -
S Pál katedrálisába folytak be, mint a temzei habok.

Micsoda tömeg volt az, ezer londoni virág!
Ott ültek csapatokban, csupa ragyogás, csupa láng!
Tömeg zsongása-zümje, de csak csöpp bariké;
Fiú- és lyánykezek ártatlan erdeje nyúlt az Ég felé.

S most felszállott a hangjuk, akár az orkán ereje,
Felszállott, mint a mennybolt harmonikus döreje.
Ott ültek köztük a szegények istápjai, pár szelíd agg;
Légy irgalmas, sohase űzd el ajtódtól az angyalokat.

(ford.: Kardos László)