Nagyböjt 2. hete, csütörtök – Jer 17,5-10; Lk 16,19-31

Melyiket választjuk a következő két lehetőség közül:

1. Gazdagság a földön, de gyötrelem a túlvilágon? vagy
2. Szegénység a földön, de boldogság az örök életben?

A mai evangélium két lehetőséget állít elénk. Az egyik a földi javakban való dúskálás, amellyel együtt jár a szív keménysége; a másik a szegénység, a nélkülözés és a szenvedések ellenére is az Istenbe vetett bizalom.

Az a kérdés, hogy hiszünk-e az örök életben, és abban, hogy a jelen életünk hatással van a halálunk utáni életünkre.

Úgy tűnhet, mintha a példabeszédbeli dúsgazdag csupán azért jutott volna a kárhozatra, mert jó dolga volt a földi életében, Lázár pedig azért vigasztalódott Ábrahám kebelén, mert szegény volt és türelemmel viselte szenvedéseit. De a kárhozat és az üdvösség oka nem egyszerűen a gazdagság, illetve a szegénység.

Lukács egész evangéliumában különös hangsúly van azon, hogy a gazdagság olyan állapot, amely veszélyezteti az örök üdvösséget. A gazdag csak úgy üdvözülhet, ha megosztja javait az ínséget szenvedőkkel, mert csak kezelője, és nem kénye-kedve szerinti ura a feleslegének.

A gazdag ember igazi bűne valójában nem a gazdagsága volt, hanem a szívtelensége, vagyis hogy nem törődött a kapuja előtt fekvő koldussal. A szakadék tehát, amelyről Ábrahám beszél, nem a haláluk után keletkezett közöttük, hanem még a földi életükben. Kezdetben a gazdag embernek csupán pár lépést kellett volna megtennie: oda kellett volna mennie a koldushoz, hogy segítsen rajta. De a gazdag az évek múlásával egyre jobban begubódzott önzésébe, egyre mélyebb és szélesebb lett az a szakadék, amely végül a haláluk után már áthidalhatatlanná vált.

Jézus arra figyelmeztet, hogy a gazdagság vakká, érzéketlenné tehet mások gondja-baja iránt. A gazdag ember észre sem veszi a másik ember nyomorúságát. Pedig az anyagi és a szellemi javainkat meg kell osztanunk embertársainkkal. A jótékonykodás nem csak lehetőség számunkra, hogy kifejezzük együttérzésünket a szegények iránt, hanem kötelesség. És nemcsak a pénzre kell gondolnunk. Környezetünk tagjai közül sokan azt a szeretetet és törődést hiányolják, amelyet számukra rajtunk kívül senki más nem nyújthat.

! Igyekezzünk jóvátenni, amit tudatlanságunkban, vakságunkban, végső soron önző szívtelenségünkben vétkeztünk, mert halálunk után már nem lesz lehetőségünk rá.

! Az a legfontosabb, hogy ne legyünk közömbösek, részvétlenek mások gondja-baja iránt, vagyis ne legyünk szívtelenek. Legyünk egymás segítségére, és ne csak a magunk és mások földi boldogulásával törődjünk, hanem mindnyájunk örök életével is!

Ágoston atya