Nagyböjt 2. hete, hétfő – Dán 9,4b-10; Lk 6,36-38

Miért kell irgalmas szeretettel lennünk egymás iránt?

Kapcsolatainkra a mércét Jézus Krisztus állította fel. Búcsúbeszédében azt hagyta ránk, hogy nekünk is úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan az Atya szereti Őt, és ahogyan Ő szeret minket. A minta és mérce tehát Jézus Krisztus, a mai evangélium szerint pedig a mennyei Atya, aki irgalmas hozzánk. Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas!

Többször beszéltem már arról, hogy ha az Atya gyermekei vagyunk, akkor olyannak kell lennünk, mint az Atya, aki már az ószövetségi megszólításokban is sokszor szerepel úgy, mint aki nagy irgalmú és hosszan tűrő.

 Nem szabad szívtelennek lennünk, mert a szívtelenség áll a legtávolabb Istentől, hisz Ő maga a szeretet. Minket pedig Isten a maga képére/hasonlóságára teremtett. Ebből a hasonlóságból ered a legértékesebb tulajdonságunk, a szeretetre való képességünk. Ezt azonban megrontotta az önzés, amely a szívtelenség oka és forrása, mindent megbénít, lealacsonyít és tökretesz.

Az önzés és a szívtelenség mérge ellen csak nagylelkűséggel lehet védekezni. Ennek az indítéka lehet az az ígéret, hogy Isten bőkezű lesz a jutalmazásban. Mert Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Tehát ne legyünk szívtelenek saját érdekünkben sem, mert az ítéleten olyan mértékkel mérnek majd nekünk is, amilyen mércét mi alkalmaztunk testvéreinkkel szemben.

Soha sem szabad elfelednünk Jézusnak ezeket a mondatait: Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek! Ne ítéljetek el senkit, s akkor titeket sem ítélnek el! Bocsássatok meg, és akkor nektek is megbocsátanak! Ami persze nem azt jelenti, hogy ha mi mások vétkét jóváhagyjuk, akkor majd a mi vétkeinket is jóvá fogják hagyni. Csak annyit jelent, hogy az ítélet egyedül az Isten joga, viszont aki nem bocsát meg másoknak, az nem várhat maga számára sem bocsánatot. Ezen kívül aki másokat megítél, az tévedhet is, viszont (NB!) aki megbocsát, az mindig helyesen cselekszik, akkor is, ha a másik, akinek megbocsátja a bűnét, nem is tudja, mit cselekedett és nem is kért bocsánatot. Ő veszít vele, mert nem hallja meg, hogy megbocsátottak neki. Mindnyájunknak volt/van valamilyen bűne, tehát mindnyájan rászorulunk Isten irgalmára.

Ez az igazság. De Isten irgalmára csak akkor számíthatunk, ha elismerjük bűneinket, és irgalmasak vagyunk mások iránt. Ez a legelső feltétele Isten bocsánatának. Erre emlékeztet minket az Úr imája, a Miatyánk is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”

Dániel prófétához hasonlóan, aki egynek érezte magát népével, valamint ahogy Krisztus is magára vette a világ bűneit, és mindnyájunkért engesztelt, mi is tegyünk hasonlóképpen! Engeszteljük Istent ne csak a magunk, hanem testvéreink bűneiért is!

Ágoston atya