„Karácsony békéje nem nyugodt, zavartalan, gondoktól mentes, „nyárspolgári” béke, hanem az Istennel egyesült szív békéje, azé a szívé, amely eljegyezte magát örökre az Isteni Gyermekkel.” Márfi Gyula ünnepi körlevelében Szent István első vértanúra emlékezik.

Carlo Crivelli: Szent István vértanú, a Demidoff-oltárkép részlete, 1476, Nemzeti Galéria, London

Főtisztelendő Paptestvéreim! Kedves Krisztushívő Testvéreim!

Először úgy tűnhet számunkra, hogy ellentét van karácsony és karácsony másnapja közt: tegnap Krisztus Urunk születését ünnepeltük, ma Krisztus katonájának a halálát; tegnap az angyalok dalát hallottuk: „dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek”, ma pedig dühödt emberek fogcsikorgatásáról olvasunk. Tegnap a békét ünnepeltük, ma pedig élethalálharcról beszélünk.

A valóságban még sincs ellentét! Születésnapot ültünk tegnap is, és azt ülünk ma is: először földi, majd égi születésnapot. Megnyílt az ég tegnap is, hogy földre szálljon az Üdvözítő, de megnyílik ma is, hogy befogadja Szent István vértanú lelkét. . .

Miért ünnepli az Egyház közvetlenül karácsony másnapján az első vértanú halálának napját? Bizonyára azért, hogy rádöbbentsen minket az igazságra: karácsony békéje nem nyugodt, zavartalan, gondoktól mentes, „nyárspolgári” béke, hanem az Istennel egyesült szív békéje, azé a szívé, amely eljegyezte magát örökre az Isteni Gyermekkel. Ez a béke megmarad akkor is, ha körülöttünk harcok dúlnak. A keresztény ember szíve olyan, mint a tenger mélye, amely akkor sem háborog, ha a felszínen hegymagasságú hullámok tombolnak. – Az Egyház jó nevelőként szétzúzza hamis illúzióinkat, felkészít minket azoknak a megpróbáltatásoknak az elviselésére, amelyekről a Szent István napi evangéliumban maga Jézus is beszél.

Azt mindenképpen tudnunk kell, hogy a küzdelmek, ezen belül az üldöztetések, végigkísérték az egész történelem folyamán az Egyház életét.

Szent István kivégzése után rögtön „nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen. Az apostolok kivételével mindnyájan elszéledtek Júdea és Szamaria tájékára” – olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben (ApCsel 8,1). – Krisztus után 64-ben, Néró császár idejében már a birodalom fővárosában, Rómában is hatalmas keresztényüldözés tört ki, amely nagy tömeg áldozatot követelt. Ezt 313-ig újabb és újabb üldözések követték, amelyek egy idő múlva kiterjedtek az egész Római Birodalomra. Az első három évszázad pápái majdnem mind vértanúságot szenvedtek, de a későbbi korok pápái közül is sokan lettek vértanúk, illetve száműzöttek. Az eddigi nyolc lemondott pápa közül az első három száműzetése miatt volt kénytelen lemondani a pápai tisztségről.

Az utolsó 500 év vértanúit jórészt az ún. harmadik világban találjuk. A II. vatikáni zsinatot követően közülük sokan bekerültek misekönyvünkbe, illetve zsolozsmáskönyvünkbe is. Hadd soroljunk fel ezek közül néhányat:

– 1597-ben Japánban feszítették keresztre Miki Szent Pált és társait. 26-an voltak, február 6-án emlékezünk meg róluk.

– Ugyancsak Japánban végezték ki Ruiz Szent Andrást 15 társával együtt. Rájuk szeptember 28-án emlékezünk.

– A 17. században Vietnámban ölték meg Dung Lac Szent Andrást és társait. Összesen 117 vértanú közbenjárását kérjük november 24-én.

– A kínai vértanúk közül Zhao Rong Szent Andrást és sok-sok társát június 9-én ünnepeljük.

– Az 1839-1866 között kivégzett koreai vértanúk, Kim Taegon Szent Andrásnak és 102 társának emléknapját szeptember 20-án tartjuk meg.

– Az 1886-ban Ugandában kivégzett 22 fiatal emlékét június 3-án idézzük fel. Charles Lwangát és társait elevenen égették el . . .

– Az 1920-1930 közt Mexikóban kivégzett 5300 vértanú közül Magellán Szent Kristóf és társai emléknapját május 21-én tartjuk.

Ezek a szent vértanúk természetesen csak töredékét jelentik azoknak a hitvallóknak, akik életüket adták Krisztusért. Hiszen csak Japánban a 17. században kb. 35 ezer keresztényt öltek meg, Kínában pedig 1899-1901 közt (a Boxer-lázadás idején) több, mint 30 ezer Krisztushívő lett vértanú, köztük 5 püspök, számos pap és sok-sok világi, kínaiak és nem kínaiak egyaránt.

De nem feledkezhetünk meg napjaink vértanúiról sem: Indiában, a Közel-Keleten, Észak- és Közép-Afrikában rengeteg hittestvérünk áldozza életét most is Krisztusért. Ha az időben egyenletesen osztanánk el az áldozatokat, azt mondhatnánk, hogy 4 percenként ölnek meg ma is egy-egy keresztényt. Nigériában pár hónapja kb. 500 keresztényt égettek el elevenen az ún. Fuláni (muszlim) milícia tagjai. Különösen veszélyben vannak azok a hittestvéreink, akik az iszlám vallásból térnek át a keresztény hitre. Őket a legtöbb iszlám országban az ún. saria törvény alapján szabályosan halálra ítélik és kivégzik. (Más országokban gyakran ítélet nélkül megölik őket.)

De nem mentesülnek az üldöztetéstől az európai államok keresztényei sem. Ők lépten-nyomon azt tapasztalják, hogy hátrányos megkülönböztetésben van részük. Miközben a zsidó holokauszt tagadása a legtöbb európai államban bűnnek minősül (ez ellen nem is lehet kifogásunk), ugyanakkor a keresztények üldözéséről beszélni tilos. A katolikus többségű Spanyolországban például a média-hatóságok letiltották az internetről az 500 nigériai keresztény kivégzéséről szóló beszámolót azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítve. Ha mi, keresztények más vallásúakról elmondunk valami rosszat, azonnal diszkriminációval, kirekesztéssel, gyűlöletkeltéssel vádolnak minket. Ha viszont mások beszélnek a mi tényleges, felnagyított vagy nem is létező hibáinkról, azt mindig helyénvalónak, „politikailag korrektnek” minősítik.

Mi legyen minderre a mi reakciónk? Mit sugall nekünk Szent István vértanú példája?

Semmiképpen sem azt, hogy a rosszat rosszal, a gyilkosságot gyilkossággal, a rágalmakat rágalmakkal, a megszólást megszólással viszonozzuk.

Védekeznünk természetesen szabad és kötelességünk is.

Ezt tette az Úr Jézus is, amikor így szólt: „ki vádolhat bűnnel közületek” (Jn 8,46), vagy: „melyik jótettemért akartok megkövezni” (Jn 10,32). – Ezt tette Szent István is, amikor beszédében kifejtette, hogy ő nem vétett az Írások ellen. Ám ellenfeleinknek – Szent Péter tanácsa szerint – „szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel” kell válaszolnunk, hogy akik „Krisztusban való szép életünkért elhíresztelnek minket, rágalmaikkal szégyent valljanak” (vö. 1 Pt 3,16).

És legyen meg bennünk mindig a megbocsátásra való készség. „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” – mondja Jézus a kereszten (Lk 23,34). „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” – így tanít megbocsátásra István vértanú (ApCsel 7,55).

Mindezt pedig abban a reményben kell tennünk, hogy halálunk óráján – sőt, bizonyos értelemben már előbb is – meglátjuk „az Isten dicsőségét és Jézust az Isten jobbján” (ApCsel 7, 55).

Ezekkel a gondolatokkal kívánom paptestvéreimnek és hívő testvéreimnek karácsony örömét és egy Istentől megáldott új év békéjét – főpásztori áldással:

+ Gyula érsek

Veszprém, 2016. karácsonyán

Forrás:

Magyar Kurír