A márki elbeszélés elején olvasható Jézus megkeresztelkedésének története, amely számomra az Ó- és Újszövetség egymásra épülésének csodálatosan letisztult bemutatása. Valódi jó hír – evangélium – a Jézusban történő megváltásról.

A zsidó nép istentapasztalatának hosszú útja, ezen belül a babiloni fogságból történő hazatérés ígéretét kimondó próféta szava lesz itt valósággá. Amit János csak előkészít, az a bűnbánat: a személyes, tudatos szándék a belső változásra, a megtérésre, amelyre válaszul maga Isten mutatja meg szándékát a megbocsátásra.

Bármilyen hihetetlen, a történeti források alapján is úgy látszik, hogy a vidék lakossága valóban özönlött a Jordánhoz, mert megérintették János szavai. A Keresztelő tanítása, ruházata mintha mindenkiben Illés próféta alakját és visszatérésének ígéretét idézte volna fel. És a figyelem középpontjába kerülő János egészen meghökkentő alázattal nemcsak a Messiás alá helyezi magát, de még a saruszíjat megoldó rabszolga alá is. Egész pusztai remeteélete arról szólt, hogy figyeljen, hogy észlelje a Messiás eljövetelét, és kész legyen tanúságot tenni róla.

Ennek a türelmes várakozásnak egy csodálatos pillanata, amikor meglátja Jézusban a Messiást, s őhozzá rendeli saját életét és életének mércéjét. Jézus pedig zavaró egyszerűséggel jelenik meg a képben, nem hívja fel magára a figyelmet. A leírt látomásban „megnyílik az ég”: mintha megszűnne az ég és a föld közötti különbség. Mintha újra teljessé válna a rég elvesztett eredeti kommunikáció lehetősége Isten és ember között.

Amit János hirdetett, azt az Eljövendő majd teljessé is teszi. Jézus egyszerre mutatkozik meg a Fiú és az izajási szenvedő szolga alakjában. És ebben a megmutatkozásban a megkeresztelkedés egyúttal a Lélek kiáradása Jézusra, s rajta keresztül minden emberre is. Amit az első megkeresztelkedés felmutat, az a kereszten, a második keresztségben válik végleges valósággá.

Epiphania ez, ahol megnyilvánul, megmutatkozik, jelenvalóvá lesz Isten. A nyugati kereszténység ezt inkább a háromkirályok hódolatában érzi át, míg a keleti hagyomány a megkeresztelkedés történetében. Mégis mindkettőben ugyanúgy láthatóvá válik Jézus és a rajta keresztül kiáradó kegyelem. Amikor a házszenteléskor felírjuk: 20+CMB+15, akkor magunkra is ennek az áldásnak a kiáradását kérjük. Christus mansionem benedicat! – azaz Krisztus áldja meg e hajlékot!

Az áldásban azt várjuk, hogy amint Isten jelenvalóvá teszi magát a Jordán partján, úgy jelenvalóságát élhessük meg hétköznapi életünkben is, amikor „átlépjük a küszöböt”, legyen az akár a fizikai határ, akár életünk megannyi belső gátja, sebe, törékenysége, amely megváltásra vár. Ha rá merem bízni törékenységemet, akkor fogom csak igazán megtapasztalni, hogy Jézus „a megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki” (Iz 42,3), hanem új életet ad számunkra.

Forrai Tamás SJ