A XII. században nagyon elterjedt Berengar Tours-i kanonok (†1088) tévtanítása az Eucharisztiáról: tagadta Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, a kenyér és bor színében, és csak jelképes jelenlétet vallott.Ebben a légkörben nagy jelentősége volt annak a magán kinyilatkoztatásnak, amelyben Szent Julianna szerzetesnővér részesült. Az Üdvözítő azt a kérését közölte vele, hogy a Szentháromság vasárnapját követő csütörtökön külön ünnepe legyen Krisztus Testének és Vérének. 37 ével a kérés elhangzása után, 1246-ban ünnepelték meg először Úrnapját Lüttich városában, ahol Szent Julianna született.
Az ünnep világegyház szintű elrendelésben fontos szerepet játszott az 1264-es Bolsenáoi Oltáriszentséggel kapcsolatos csoda. Bolsenában egy pap kezében átváltoztatáskor a Szentostya vérezni kezdett. A véres korporálét megmutatták IV. Orbán pápának, aki ekkor elrendelte az ünnepet. Ebben a lelkileg és szellemileg is nehéz században hihetetlen erőforrást jelentett az Eucharisztia ezen kiemelkedő ünnepe.
Az ünnephez később kapcsolódott a körmenet is. Először csak áldoztató kehelyben vitték az Oltáriszentséget a körmeneten, később már díszes szentségtartót is készítettek Krisztus Testének.Az Oltáriszentséget rendszerint a miséző pap vagy püspök vitte díszes baldachin alatt. Az utcák díszítése is az ünnepléshez tartozott. Szebbnél szebb virágszőnyegeket készítettek, és négy oltárnál álltak meg útközben, ahol egy-egy evangéliumi részletet olvasott fel a pap, majd áldást adott; utána folytatódott a körmenet.
A véres keresztény üldözések alkalmával, amikor halálbüntetés terhe alatt tilos volt a vasárnapot szentmisén való részvétellel megszentelni, az őskeresztények azt vallották: „Vasárnap nélkül, az Úrnapja nélkül nem élhetünk.”.Ugyanis a vasárnap a „hetenként ismétlődő Húsvét” a keresztény közösség identitásának kifejeződése, életének és küldetésének középpontja volt, és ma is az kellene, hogy legyen.Krisztus után 304-ben Diocletionus császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a keresztényeknek, hogy szentírás legyen a birtokukban, valamint, hogy vasárnap szentmisére gyűljenek össze. A mai Tunézia területén, az egykori Karthágó közelében 49 főből álló kis csoport a császári tilalom ellenére Octavius Felix házában szentmisére gyűlt össze. Letartóztatták és Karthagóba vitték őket, ahol a császári helytartó hallgatta ki a 49 személyt.Arra a kérdésre, hogy miért volt szükség a császári rendelet megszegésére, egyikük, egy Emeritus nevű keresztény csak ennyit mondott: „Vasárnap nélkül nem élhetünk.” A 49 keresztény hosszú kínzás után vértanúhalált halt.
E vértanúk példáján nekünk a XXI. század keresztényeinek is el kell gondolkodnunk. Nekünk sem könnyű keresztényként élnünk a mai túlzottan fogyasztói, vallásilag közönyös és az isteni értékekkel szemben becsukódott társadalomban.Szükségünk van az Oltáriszentség kenyerére fáradságos földi utunk során. A vasárnap, az Úr napja a legjobb alkalom arra, hogy erőt merítsünk Abból, Aki az élet Ura.
A vasárnap megszentelésének parancsolata az öntudatos keresztény számára nem lehet egyszerűen külsőség, hagyományhoz való ragaszkodás. A hívő embernek a vasárnapi szertartáson való részvétel és az eucharisztikus kenyérrel való táplálkozás belső igény kell, hogy legyen, mert ebből merítheti az energiát, hogy képes legyen az előtte álló út és feladat megtételére.Az utat mellesleg nem mi választjuk önkényesen, hanem Isten mutatja nekünk parancsolataiban. Az Úr azonban nem hagy bennünket sorsunkra az út megtétele során, hanem velünk van, sőt azt szeretné, ha osztozhatna életünkben és azonosulhatna velünk.
A szentmisén elhangzott szentleckében ez áll: „Urunk Jézus azon az éjszakán, amikor elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: *Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely értetek adatik!*(1 Kor 11,23-26)” Vagy az allelujás versben: „Én vagyok az égből szállott élő kenyér. Aki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog”(Jn 6,51). Krisztus az Eucharisztiában valóságosan jelen van közöttünk, magához akar ragadni bennünket, hogy magához hasonlóvá tegyen minket.
Az a Krisztus, Akivel az oltáriszentségben találkozunk, a világon mindenütt ugyanaz: ugyanaz Esztelneken, Kurtapatakon és Rómában, Európában és Amerikában, Afrikában és Ázsiában. Az egyetlen Krisztus jelen van az eucharisztikus kenyérben a föld minden részén. Ez azt jelenti, hogy a többi kereszténnyel együtt találkozhatunk vele, de csak az egységben vehetjük magunkhoz Őt. Ezt fogalmazza meg Szent Pál a korintusi híveknek írt levelében: „Mi sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk.” Ebből világosan az következik, hogy nem beszélhetünk az Úrral, ha nem beszélünk egymással, ha haragba vagyunk embertársunkkal, keresztény testvérünkkel.Ha meg akarunk jelenni az Úr színe előtt, akkor nekünk is közelítenünk kell egymáshoz, ami azt jelenti, hogy meg kell tanuljuk a megbocsátás nagy leckéjét, azt, hogy eltávolítjuk szívünkből a haragot, a neheztelést, hogy nagylelkűen meghallgatjuk egymást, hogy felajánljuk és elfogadjuk a megbocsátás gesztusait.
Az Eucharisztia az egység szentsége és mi keresztények sajnos megosztottak vagyunk, de nem csak mi keresztények, hanem mi katolikusok is megosztottak vagyunk és ez nincs így jól. Az Oltáriszentség erejében minden erőnkkel törekedjünk arra a teljes egységre, amelyet Krisztus kért tőlünk az utolsó vacsorán.
Milyen szép és ugyanakkor Isten előtt kedves lenne, ha az Oltáriszentség ünnepén, mindannyian, akik Krisztus Testével táplálkozunk, alapvetően elhatároznánk, hogy minden energiánkkal azon fogunk munkálkodni, hogy Krisztus követőinek teljes és látható egysége helyreálljon a családban, a testvérek között, a munkahelyen és faluközösségünkben, függetlenül attól, hogy kinek milyen a meggyőződése, vagy érdeke.Tisztában vagyok azzal, hogy ehhez nem elegendő a nemes érzelmek kinyilvánítása, hanem konkrét cselekedetekre van szükség, amelyek behatolnak a lelkekbe és felébresztik a lelkiismereteket és mindenkit belső megtérésre ösztönöznek, mert ez mindenfajta egységre törekvő folyamatnak az előfeltétele.A mai szép ünnepen Isten mindannyiunktól azt kéri, hogy határozottan lépjünk rá a lelki egység útjára, amely az imán, Szentségimádásokon keresztül kinyitja a kaput a Szentlélek előtt, mert Ő az egyetlen, Aki egységet tud teremteni, ahogy ez bebizonyosodott az első Pünkösd alkalmával Jeruzsálemben, amikor a különböző nyelvű embereket tette egyetértőkké.
Úrnapjának ünneplése arra szólít fel bennünket, hogy büszkeséggel fedezzük fel: mekkora kiváltságban van részünk, amikor vasárnap részt vehetünk az Eucharisztia, a szentmise ünneplésén. Antióchia Szent Ignác az első keresztényeket úgy mutatta be, mint akik eljutottak az új reménységre, mert a vasárnap jegyében éltek.Mi, mai keresztények is a vasárnap ünneplésében, az eukarisztia által találhatjuk meg az új lendületet ahhoz, hogy eredményesen járhassuk életutunkat, hirdethessük Krisztust a világnak és valósítsuk meg a lelki egységet közvetlen környezetünkben ép úgy, mint kis és nagy közösségünkben.
Kommentáld!