Az utóbbi évtizedekben felgyorsultak a szentté avatási eljárások. Egyre több olyasvalakit avatnak boldoggá vagy szentté, akiket személyesen ismerhettünk, akikkel találkozhattunk – elég csak II. János Pál pápára vagy Teréz anyára gondolnunk –, akik tehát a kortársaink voltak. A jelenség újnak látszik, valójában azonban az újszövetségi időkre nyúlik vissza. Akkoriban az a tudat éltette a keresztényeket, hogy ők is „meghívott szentek”. A „szent” jelző a Bibliában olykor ténymegállapítás: „Isten szent és kedves választottai” vagyunk mindnyájan (Kol 3,12); máskor pedig felszólítás: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (1Pét 1,16).

Mindenszentek ünnepe látszólag éles határt von élők és holtak között: ezen a napon azokat ünnepli az egyház, akik haláluk után Isten örök-boldog szeretetközösségének részesei lettek – függetlenül attól, hogy hivatalosan kanonizálta-e őket az egyház. Ünneplésünk mégis akkor válik teljessé, ha nemcsak rájuk, az égiekre pillantunk, hanem végigtekintünk magunkon, itt a földön (még) életben lévőkön is.

A szentmise szövegei jól tükrözik ezt a kettősséget. Az olvasmány az égre tekint, az üdvözültek világára, az evangéliumban viszont Jézus hozzánk, földön élő emberekhez szól – de a túlvilág távlatával.

Az olvasmány a Jelenések könyvének látomását idézi, amely az odaáti létbe – közkeletű szóval: a mennyországba – enged bepillantást: az üdvösségre eljutottak megszámlálhatatlan seregét láttatja velünk. Gyerekes kíváncsiságnak tartjuk, pedig joggal fölmerülhet a kérdés, milyen is ez a „szem nem látta, fül nem hallotta” boldogság, amelyben az üdvözülteknek részük van. Titok fedi azonban a másik kérdést is: kik jutottak be ebbe a boldog közösségbe? Ott vannak-e már, ott lesznek-e majd elhunyt szeretteink, akikért különösen ilyenkor halottak napja táján imádkozunk? S nem utolsó sorban: nekem magamnak van-e reményem rá, hogy egykor én is közéjük kerülhetek? Hasonló kérdésekkel ostromolták Jézust is, ő azonban mindig kitért a válasz elől: egyedül az Atya tudja ezt is.

A szentmise evangéliuma nem is ebbe a csodálatos másik világba enged bepillantást, hanem a mi földi életünkről szól. Jézus egyik leginkább megbotránkoztató kijelentéssorát idézi, amely a „nyolc boldogság” néven vált ismertté. Máté a hegyi beszéd hatalmas tanításgyűjteményébe illeszti be ezeket a szavakat, nem reflektál tehát arra, hogy hallgatói hogyan fogadták az ilyen kijelentéseket: boldogok a lélekben szegények, a szelídek, az irgalmasok, a békességszerzők, a tiszta szívűek, az igazságra szomjazók, sőt – boldogok, akik sírnak, akiket üldöznek az igazságért.

Jézus a hegyi beszédben is, mint annyiszor máskor, értelmezi, kiegészíti és beteljesíti az ószövetségi törvényt. A tízparancsolat mindmáig érvényesen, még az újkorban profanizált formájában is az emberek közti együttélés alapvető szabályait tartalmazza. Jézus mindezt természetesen elfogadja és megerősíti, de túl is lép ezen és egy új, magasabb rendű életstílust mutat be: egyfelől sebezhetőségünket, kielégülést váró vágyainkat, kiszolgáltatottságunkat – másfelől viszont az irgalmasság, az odaadás, az ajándékozás lelkületét. XVI. Benedek pápa szerint valójában Jézus önjellemzésének fogható fel a nyolc boldogság. Azt a jézusi életformát tükrözi, amelynek követésére mindnyájunkat meghívott.

Ez a gondolkodás élesen szembefordul a szokványos emberi gondolkodással, különösen pedig a ma divatos korszellemmel. Napjainkban egymást érik az önérzetünket erősítő, a sikerhez vezető utakat bemutató tréningek. Megtanítanak arra, hogyan lehet sikereket elérni az önérvényesítésre, versenyre berendezkedett világunkban. Ezzel szemben Jézus azt hirdeti, hogy nem az a boldog és jó ember, aki tekintélyesebb, okosabb, ügyesebb, hatalmasabb, gazdagabb a többieknél, aki kész másokon is áttiporni céljainak elérésére. Hanem megfordítva: a Krisztusból élő ember boldogsága és biztonsága azért érinthetetlen és garantált, mert Isten oltalmazó védelme veszi körül, bármi történjék is vele itt a földön.

Ha újra végigolvassuk a boldogmondásokat, láthatjuk: mindegyik mondat két részből áll, s a kijelentés második fele adja meg a boldogság okát: övék a mennyek országa (ez kétszer is elhangzik!), ők Isten fiai, akik meglátják Istent, akik vigasztalást nyernek, akiknek irgalmazni fognak.

Fölvethető a kérdés: nem becsapás-e Jézus ígérgetése, hiszen a nehézségek a jelenben jelentkeznek, a boldogságok pedig csupán a homályos jövő ígéretei. Jézus válasza egyértelmű: már most boldogok vagytok, ha ráléptek erre a jézusi útra. „Ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük” (1Tessz 4,13). Reményben élünk, s ez nemcsak a messzi jövő távlatait világítja meg, hanem mostani, földi életünket is. „Akinek reménye van, az másként él; új életet kapott ajándékba”, írja XVI. Benedek pápa, s hozzáteszi, miben áll ez az egész életünket átjáró „nagy reménység: engem véglegesen szeretnek, és bármi történik velem – engem ez a szeretet vár”. Az igazi remény nem illúzió, hanem a legbiztosabb jövőből meríti erejét: így felszabadít a képzelt vagy valódi fájdalmak alól, képessé tesz arra, hogy bánatunk örömre forduljon, hogy osztozni tudjunk másokkal, hogy együtt érzőek és irgalmasak legyünk mindenkivel. Isten életet ad a benne bízóknak: már most, halálra szánt életünkben, aztán a halálunk óráján, végül a halálunk után. Ha ebben a reményben élünk, szentek leszünk, amint a szentlecke mondja: „Mindenki, aki benne (= az Atyában) reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is”.

Lukács László SchP / Magyar Kurír