A könyv kezdetén Géza fejedelem, a mindenki által félt és tisztelt Nagyúr beteg; feleségével és mindenben hűséges társával, Sarolttal együtt belefáradt az ország vezetésével járó küzdelmekbe. Géza tűnődései szerint asszonya „huszonöt esztendeje segít neki a tusakodásban, mellyel egy már szinte szertefoszlott, nagyszerű álmot valósággá akar felépíteni”. A fejedelmi pár egyetlen fia, István huszonegy éves. Csendes, okos, nem igazán uralkodói alkat, hadat még nem vezetett. „Vékony, keskeny vállú legény. Haja semmi színű, szürke szeme mélyen ül, és hidegen.” Erősen kétséges, hogy az egymással hol szövetségre lépő, hol pedig marakodó törzsek és nemzetségfők elfogadják-e vezetőjüknek. Tekintélye nincs előttük, bizonyítja ezt többek között az ország irányítását magának követelő, öntelt Koppány lekicsinylő megjegyzése is, amely akkor hangzik el, amikor találkozik Istvánnal: „No, öcsém, te is nőhetsz egy araszt.”

Géza fejedelem leginkább külföldi nyomásra jelöli meg utódául az általa akkor már nem Vajknak, hanem Istvánnak nevezett fiát. II. Henrik bajor herceg ugyanis, császári bátyja, III. Ottó beleegyezésével Istvánhoz szándékozik adni a lányát, Gizellát, de azzal a  feltétellel, hogy egyik kezében a kard, másikban pedig a kereszt legyen. Márpedig Radla apát – Géza, majd később István legfőbb tanácsadója és lelkiatyja – vallja: „amit a császár most parancsolt, az az Isten akarata. Hogy István legyen minden magyarok ura, és keze keményen tartsa a kardot és a keresztet ezen a földön, amely a magyaroké a mindenható és mindentudó Úristen jóvoltából”. Géza fejedelem valódi reálpolitikus, aki lerakja a kereszténység alapjait, és bölcsen felismeri, hogy a régi szokásokhoz ragaszkodó, hatalmi befolyásuk elvesztésétől tartó pogány törzsek folyamatos lázongása miatt a fiatal magyar államnak erős külső szövetségesre van szüksége, ehhez pedig a nyugati kereszténységet kell követnünk.

Géza fejedelem országos körútra küldi a fiát, hogy tapasztalatokat, ismereteket szerezzen. Vele megy Radla apát is. Az ifjú István a test kísértésébe esik: anyai ágon nagybátyja, Gyula vajda ifjú görög feleségével, Irénével kölcsönös szerelemre lobbannak egymás iránt. István még nem látta Gizellát. Az, hogy nőül vegye, a szülei kívánsága. Ő viszont Irénét akarja, nem mérve fel, hogy ezzel egy mostani és egy leendő szövetségesét teheti ellenségévé egész életére. Mintha Dido és Aeneas története elevenedne meg előttünk, de egy futó csókon kívül más nem történik, mert a magasabb szempontok itt is közbeszólnak. Radla az, aki élő lelkiismeretként figyelmezteti a szerelmes Istvánt a kilencedik parancsolatra, és Istentől kapott küldetésére: „Vigyázz, István! Senki ember a parancsolatot meg nem szegheti. Te még úgysem, Géza fia, István! Vigyázz hát, István! Nagy dolgot cselekedhetsz magadnak és maradékaidnak, és nagy dolgot az Úr Jézus Krisztusnak, aki a kereszten halt meg, pedig az Istennek fia volt. Te arra vagy választva, hogy országot építs. A kicsi rózsa illata hamar elszáll, kinek kell az elhervadt rózsa? De örökkévaló hatalom a földön egy van: a keresztre feszített Krisztus szentegyháza. És annak éles kardja: a császár.”

Kós Károly regényében István, látva a világ erőszakosságát és képmutatását, szinte az egyik percről a másikra válik halk szavú ifjúból erőteljes uralkodóvá, felismerve: az erős hit mellett szüksége van a kard erejére is. Az egész regényen végigvonul a kard és a kereszt harca. A kard a rendet megteremtő erőt jelképezi, a kereszt pedig Krisztus szeretetből fakadó életáldozatát, az ember tigris természetének megszelídítését. István számára hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az ország jelentős részén még nem gyökerezett meg a krisztusi hit, pogány szokások uralkodnak. A régi rend hívei Géza fejedelem halálát várva már tisztségeket osztogatnak egymás között, s ha kell, erővel szereznek érvényt akaratuknak. Már-már anarchikus állapotok uralkodnak, egymást gyilkolják a különböző nemzetségek.

Kós Károly nem kelt hamis illúziót az István ellen fenekedő pogány erők vezérének, Koppánynak céljait illetően. Gőgös, öntelt lázadó, aki képtelen beletörődni előjogainak elvesztésébe. A gyűlölet és a bosszú vágya tölti be a lelkét, s nem titkolja, hogy győzelme esetén milyen sors várna Istvánra és Krisztus követőire: „Istvánt csak német elejei segítik, és a keresztre feszített új Isten gyáva csuhásai hiába imádkoznak érte (…) A csuhásokat bizony keresztre feszíttetem, a felhizlalt német urakat kitakaríttatom az országból (…), és aki Vajkkal el nem futhat, bizony fejüket kopjavégre szúratom.”

Királyként István a tettek embere. Egyre erősebbé válik lelkében a hit, hogy Istentől kapott küldetése a rábízott ország építése. Az alapnak pedig sziklának kell lennie, amit a legerősebb vihar sem képes elsodorni. Mivel hatalmas ellenerőkkel kénytelen megküzdeni, a szelíd szó nem használ. Senkiben sem bízhat, még a saját édesanyjában, Saroltban sem, aki a menye, Gizella iránt érzett ellenszenve miatt az időközben fia ellenségévé vált testvérbátyja, Gyula oldalára áll. Kibékíthetetlen ellentét feszül a Krisztus által hirdetett békesség és szeretet parancsa, illetve az intrikákra, gyűlölködésre, erőszakra alapozó valóság között. A regény egyik legfontosabb mellékszereplője Gellért, Imre herceg nevelője, aki így fogalmazza meg ezt tanítványa királyi apjának: „A munkát, melyet vállaltam, Uram és királyom, íme, megtettem (…) Megtanítottam, hogy az igaz ember megbocsát azoknak, akik ellene vétenek; most meg kell tanulnia, hogy irgalom nélkül büntesse azt, aki ellene támad (…) Tanítottam az én Imre fiamat jámborságra, irgalmasságra, szerénységre és alázatra, most meg kell tanulja a büszkeséget, az irgalmatlanságot, az uralkodást. Mindazt kell most már tanulnia, amihez én nem értek, amit nem tudok, amiben nem hiszek, amit nem is akarok tudni, mert ellenkezője annak, amit hiszek, és amit Krisztus urunk élete példáz.” Mivel Gellért nem hisz a krisztusi eszme és a mindennap követett gyakorlat összehangolásának lehetőségében, „gyalog és mezítláb, durva szőrcsuhában és kenderkötéllel a derekán” elvonul a bélapátfalvi monostorba, és évekig ott él remeteként. Elveihez mindvégig hű marad, s jóval később, István király halála után, már felszentelt püspökként, pogány magyarok kezei által hal vértanúhalált.

A királyi házaspárt, Istvánt és Gizellát sorra érik a tragédiák: elveszítik gyermekeiket. Az utolsó, Imre herceg vadkan általi megölését követő gyászszertartást Kós részletesen írja le, pillanatokba sűrítve az uralkodó és asszonya elképzelhetetlen fájdalmát: „a király állott egyenesen, és orcája olyan volt, mint a kőbálvány, s a királyné sem sírt már akkor (…)”. Az író bemutatja István ellenségeinek érzéketlenségét, kárörvendezését is; biztosra veszik, hogy a királyi utód halála megnyitja nemzetségük számára az utat a hatalom felé. A régi rend egyik legfőbb híve, Vazul így szól a feleségéhez: „Gyere, s ne szégyenkezz! Bajor Gizella királyné csupán, de te az eljövendő király édesanyja.” Az olthatatlan fájdalmat érző királyné nem is annyira sejtelmes utalást tesz: „Vadkannál veszedelmesebb csak a pogány.” „A király mintha nem hallotta volna a szót. Ült tovább a székben, mint a kőbálvány.”

A tragédiáktól sújtott, egészségében megrendült István király lelkileg rendíthetetlen maradt, és a súlyos véráldozatok árán kivívott békesség megőrzésére törekedett. „Nem járta az országot többet, és nem látták többet a tartományok és népek, de ő fogta, s szorosan fogta a féket, szorította a zablát. Keményen tartotta a rendet, s nem hagyta borulni, de ha csak kicsit is bolygatta valaki, nem tűrte. Mindent megtudott, s mindent látott, és ökle azonnal lecsapott, s pontosan és kérlelhetetlenül oda, ahova kellett, és senki meg nem menekült, és senki azt ki nem kerülhette. És senki meg nem mert mukkanni, és senki pisszenni nem merészelt a király törvénye s rendje ellen.” István hosszú távra tervezett, évszázadokra előre gondolkozott népe sorsáról. Lelkiereje és hite akkor is megmaradt, amikor fizikailag annyira legyengült, hogy már nem tudott felkelni az ágyából. Anasztázius esztergomi érsek szerint „Gyenge a király testében (…), de erős lelkében, és jobb szolgája Krisztusnak, mint mi, s többet áldozott az Úrnak, mint mink mindannyian.”

A távlatokban gondolkozó, valódi államférfi magánya totális: senkitől sem várhat tanácsot, s úgy érzi, nincs, aki segítsen neki. Egész életében, így a halálos ágyán is Istenbe veti minden bizodalmát. Hite szerint mindig az Úr rendelése szerint cselekedett: „mindent te parancsoltál, Uram, s én hiszek Neked (…). Véres építést parancsoltál nekem, Úristen, s én nem irgalmazhattam, s Te sem irgalmaztál nekem, Istenem (…). Mindent Te parancsoltál, s én hiszek Neked (…) S irgalmazzál nekem, Istenem.”

Kós Károly olvasatában államalapító királyunk csendes, szelíd ifjúból válik erőskezű uralkodóvá. Belátja, hogy az új társadalmi rend felépítése a régi világ elszánt és irgalmat nem ismerő védelmezői miatt nem mehet végbe súlyos életáldozatok nélkül.

Fotó: Common Wikipédia

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. augusztus 18-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.