A katolikus egyház 1926 óta minden évben október harmadik vasárnapján
tartja a világmisszió napját, amikor figyelmünket a missziókra
irányítja, és azt akarja tudatosítani bennünk, hogy Isten üzenetének
hordozói, postásai vagyunk mindannyian. Vagyis minden megkeresztelt
ember, minden pap, szerzetes és világi hívő, „arra kapott meghívást,
hogy életével tanúságot tegyen Urunkról, Jézus Krisztusról, és hirdesse
az adományként kapott hitet”, áll a Szentatya, Ferenc pápa üzenetében,
amelyet a missziók vasárnapjára küldött (2015). Majd így folytatja
„Jézus követése, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet, és
kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának,
ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan
elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt”.
A Szentatya szerint „a misszió nem erőszakos térítés vagy puszta
stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan
tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint
felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen
misszionáriussá válik, és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele
együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós
feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust”. Így „a misszió nem más,
mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust, és ugyanakkor
szenvedélyesen szeretni az embereket.
Amikor megállunk imádkozni a
keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát,
amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor
érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész
népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel
akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett
népéhez és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt” (Ferenc pápa).
XVI. Benedek pápa mondotta egy alkalommal: „elő kell segítenünk, hogy az
emberek újra felfedezzék a hitből fakadó örömöt”. Ezért arról kell
tanúskodnunk, hogy az Isten nem ellensége az embernek, nem korlátozni
akarja szabadságunkat, és nem irigyli örömeinket, hanem fordítva, csak Ő
segíthet kibontakozásunkban, és Ő tud elvezetni az igazi boldogságra.
Vagyis tanúságtételünk lényege, Szt. János evangéliumának szavaival
élve: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy
aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
A mai vasárnap azokra a névtelen hősökre, üzenetközvetítőkre,
misszionáriusokra gondolunk, akik életüket a kereszténység, az
evangélium terjesztésére tették fel, azokra a névtelenekre, akik az
Anyaszentegyház Isten iránti hódolatát és imádatát elviszik az őserdők
mélyére, a bélpoklosok szigetére, az óceán vihar sújtotta partjaira, az
alaszkai hómezőkre. Azokra a névtelenekre emlékezünk, akik a mai
evangéliumi szakasz értelmében nem a zsarnokoskodás, nem a hatalmaskodás
által akarnak elsők lenni, és kitűnni, hanem a szolgálat által. Ők nem
csak meghallgatták Krisztus Urunk szavait: „Ha valaki közületek nagy
akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni,
legyen mindenkinek a szolgája” (Mk 10,43-44). - hanem meg is élték
Ma Egyházunk arra figyelmeztet, hogy legalább ezen a napon anyagilag
támogassuk és lélekben gondoljunk azokra a névtelen ezrekre és
imádkozunk azokért, akik fáradságot nem kímélve, minden áldozatot
vállalva fáradoznak Isten nagyobb dicsőségének és a lelkek üdvének a
munkálásán.
Miközben ő rájuk gondolunk, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit is
jelent a küldetés, a misszió, amit ők hivatásként élnek meg a messzi
idegenben, sokszor életüket kockáztatva, sőt napjainkban is föláldozva
Irak, Szíria területein, de a világ többi országaiban is ahol
életveszélyes kereszténynek lenni, és hogy ennek milyen szerepe van,
kell, hogy legyen a mi életünkre vonatkozólag.
A küldetés, a misszió a kereszténység központi gondolata. Már az apostol
szó is küldöttet jelent, Az Úr Jézus végső akarata, parancsa
mennybemenetele előtt ez volt: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot
minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a
Szentlélek nevében” (Mt 28, 20). Az első keresztények mindnyájan
küldötteknek tekintették magukat. Nekünk is Pál apostol szerint
„Krisztus követségében kell járnunk” (2 Kor 5,20) – mégpedig a világban,
az Egyházban és a családban is.
Először is küldetésünk van a világban. A kereszténység többek között
azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az
egyetemesség, a katolicitás jellemezte. Missziós vallás volt, mely a
nemzeti sajátosságok szem előtt tartásával mégis minden ember felé
hangsúlyozta krisztusi küldetését.
Az ókori római birodalomra jellemző vallási „pluralizmus”, több istenhit
meghozta a maga „eredményét”: végül az emberek egyik vallást sem vették
igazán komolyan. A kereszténység nemcsak nemzetek és fajok
fölöttiségével keltett föltűnést küldetésének teljesítése közben, hanem
azzal is, hogy egyetemes, vagyis minden emberre érvényes erkölcsi
magatartást követelt meg híveitől. Nemcsak ún. „vasárnapi” vallás volt,
ami megtűrte a hétköznapi pogányságot, hanem világszemléletével átitatta
a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire érvényes formában.
Éppen ezért maradandó hatást az egyház ma is, küldetése gyakorlása
során, csak akkor fejthet ki, ha hűséges marad az apostoli módszerhez,
ami a másik ember személyének és szabadságának tiszteletben tartásával
párosul és az Isten- és emberszolgálatban, az áldozatvállalásban, ha
kell, akkor a vértanúságtól sem riad vissza. Maradandó hatást ma is,
csak akkor fejthet ki, ha magáévá teszi és éli a mai evangéliumi
szakaszban elhangzott Jézusi kijelentést, miszerint: „az Emberfia nem
azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét
adja váltságul sokakért”.
Ennek tudatában írta a Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben a missziós
vasárnappal kapcsolatos körlevelében: „Krisztus tanítványai a világ
minden részén ebben a távlatban tevékenykednek, fáradoznak, hordozzák a
szenvedés terheit és ajándékozzák oda életüket. Ismét határozottan
megerősítem, amit tiszteletre méltó elődeim többször mondtak: az Egyház
nem azért végzi tevékenységét, hogy kiterjessze hatalmát vagy
megerősítse uralmát, hanem azért, hogy mindenkinek elvigye Krisztust, a
világ üdvösségét. Nem akarunk mást, mint az emberiség szolgálatába
helyezni magunkat, legfőképpen azok szolgálatába, akik a legjobban
szenvednek, és kitaszítottak, mert hisszük, hogy „az evangéliumot
hirdetni korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ számára
fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja” (Evangelii nuntiandi,
1). Az emberiség „csodálatos eredményeket ért el – a technika, az
informatika és a különböző tudományok világában –, de úgy tűnik, közben
elvesztette a végső valóságok és saját élete értelmét” (Redemptoris
missio, 2). Ezért hangsúlyozza Benedek pápa: „Az Egyház küldetése, hogy
reménnyel „fertőzzön meg” minden népet”.
Másodszor küldetésünk van az egyházban. A katolikus egyház nagy ereje
abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle
„demokratikus”, úgymond „népi” megbízatás alapján teljesíti, nem is az
egyéni, emberi karizmák vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter
sziklájára, az apostoli jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül
visszavezethető az isteni megbízatás, azaz Jézus missziós parancsára. A
keresztények küldetésének a mai világban tehát isteni küldetésre
visszavezethető jogi alapja van, aminek igazát az egyházra kiárasztott
Szentlélek hitelesíti.
Az egyháznak, mint intézménynek is, de mint megkeresztelt személyekből
álló közösségnek is, az apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az
evangéliumot, és annak értékrendjével kell szembesítenie korunk
problémáit, rámutatva a természetfölötti, örök életre vezető megoldások
lehetőségére, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Nem véletlenül
hangsúlyozza Pál apostol tanítványának, Timóteusnak: „Hirdesd az igét,
akár alkalmas, akár alkalmatlan”.
Harmadszor küldetésünk van a családban. A család kis-egyház.
Születésünkkor először a családdal találkozunk és halálos ágyunkon, jobb
esetben utolsóként kezünket a család felé nyújtjuk. Nem nézhetjük
közömbösen a másik lelki életének alakulását. Bizonyos, hogy minden
ember személyiségének belső szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava
bennünk. Csakhogy ez képességileg van így. Ténylegesen, hogy jól
működjön a lelkiismeret, szükség van annak fejlesztésére és nevelésére.
Erre pedig elsősorban az édesanya és édesapa hivatott. Az édesanyáknak
meg van, azaz Isten-adta tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé
tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor a gyermek kezd már
felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége, hogy a gyermeket
szembesítse a krisztusi értékrenddel. Képviselje a családban az egyház
tanítását, az örök isteni igazságokat.
Ezért az édesapának és az édesanyának buzgó, vallását gyakorló jó
kereszténynek kell lennie, akik nemcsak szóval, hanem vonzó
életpéldájukkal éreztetik, hogy Krisztus követségében járnak a
rábízottak között, és megéri komolyan venni Krisztus tanítását.
Ne feledjük, gyermekeink vallási nevelése akkor lesz hatékony, ha érzik,
hogy szüleik nem családi szokásokra, nem is pusztán a saját szülői
tekintélyükre hivatkozva állnak elő követelményekkel, hanem a
„Gondviselő Atyára”, Istenre támaszkodnak. Persze a szülők keresztény
küldetése nem fejeződhet be a családban. A gyermeket be kell vezetniük a
nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolják, hogy a keresztény
ügy pusztán a „mi családunk” magánügye, hanem közügy.
A gyermekeknek is van küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk
szüleik egymás iránti felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten
követe, aki a házassági szeretet és felbonthatatlanság hírnöke a szülők
felé.
„Az Egyház arra törekszik – írta 2009-es körlevelében Benedek pápa –,
hogy átalakítsa a világot a szeretet evangéliumának hirdetésével, „mely
ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az
élethez és a tevékenységhez és… ezáltal ahhoz, hogy Isten világosságát a
világba hozzuk” (Deus caritas est, 39). Ezzel az üzenettel is arra
hívom az Egyház minden tagját és intézményét, hogy ebben a küldetésben
és szolgálatban vegyen részt”.
Fontos, hogy mindazok, akik a keresztség szentségének felvételekor, s
még inkább a bérmálkozáskor megkapták, megkaptuk a krisztusi küldetés
feladatát, ennek tudatára ébredjünk és Isten segítségével,
felelősségteljesen és gyümölcsözően tegyünk eleget neki, ott, ahová az
isteni Gondviselés állított bennünket, lett-légyen szó akár a messzi
idegenről, a missziós tájakról, vagy a közvetlen családi, ismerősi,
munkahelyi, iskolai környezetről. Nem feledve, hogy „a hit ajándék,
amelyet azért kaptunk, hogy megosszuk másokkal; talentum, melyben azért
részesülünk, hogy gyümölcsöt hozzon; fény, melyet nem szabad elrejteni,
hanem be kell világítania az egész házat. A legfontosabb ajándék,
amelyet életünkben kaptunk, és nem tarthatjuk meg saját magunknak”(XVI.
Benedek pápa 2012-es körlevele).
Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az
evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem
hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az evangélium az öröm, a
felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az egyház
tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy
szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit
hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a
püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése,
hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak
Krisztussal.
Befejezésül XVI. Benedek pápa 2009-es körlevelének végét szeretném
idézni: „Ezért kérek minden katolikust, hogy imádkozzon a Szentlélekhez,
hogy az Egyházban növekedjen a misszió iránti szenvedély Isten
országának terjesztéséért, illetve a missziósoknak és azoknak a
keresztény közösségeknek a támogatásáért, akik a frontvonalon végeznek
missziót gyakran ellenséges környezetben és üldöztetések között.
Egyidejűleg arra is hívok mindenkit, hogy anyagi támogatáson keresztül
kézzel fogható jelét adja a helyi egyházak közötti közösségnek,
különösen ebben a válságos időszakban, amelyet az emberiség jelenleg
átél, hogy lehetővé tegyük a fiatal egyházaknak, hogy a szeretet
evangéliumának fényével árasszák el a népeket.
Kommentáld!