A veszélyes helyeken dolgozó misszionáriusoknak időről-időre mérlegelniük kell, hideg fejjel átgondolni, hogy mi fontosabb: missziós jelenlétük az adott térségben, vagy biztonságba vonulásuk a nem ritkán életveszélyes fenyegetettség elől?

Melyek a veszélyes területek a misszionáriusok számára?

Veszélyes helyek a föld minden térségében előfordulnak. 2001 és 2011 között 280 katolikus papot és szerzetest gyilkoltak meg különböző okokból. A közbiztonság hiánya, azaz a bűnözés elsősorban Latin-Amerikára, a politikai és katonai konfliktusok pedig leginkább Afrikára és a Közel-Keletre jellemzőek. De előfordul az is, hogy egy-egy misszionárius a saját tevékenységével vívja ki mások haragját, mint például Henri Burin des Roziers domonkos szerzetes, aki a föld nélküli parasztok jogaiért harcol Brazíliában, és akit az ellenérdekeltek fenyegetései miatt rendőri védelem alá kellett helyezni.

Vannak olyan területek is, ahol nem annyira a gyilkosság, mint inkább az emberrablás a jellemző. Egy évvel elrablásuk után még mindig semmit sem tudni például arról a három asszumpcionista szerzetesről – Jean-Pierre Ndulaniról, Anselme Wasinkundiról és Edmond Bamututéról –, akik a Kongói Demokratikus Köztársaság Észak-Kivu tartományában tűntek el. De ugyanúgy nincs hír Paolo Dall’Oglio olasz jezsuitáról, Paul Yazigi aleppói görög-ortodox metropolitáról és Jean Ibrahim aleppói szír-ortodox püspökről, akiket Szíriában raboltak el. Ehhez a listához csatlakozik november 14-e óta Georges Vandenbeusch is, akit Kamerunban raboltak el, és feltehetőleg Nigériában tartanak fogva.

Ki dönti el, hogy menni kell vagy maradni?

Amint egy francia állampolgár életét valahol veszély fenyegeti, a francia külügyminisztérium vörös zónának nyilvánítja az adott térséget. „Ilyenkor felszólítjuk minden állampolgárunkat, hogy hagyják el a helyet, illetve ne térjenek oda vissza. Ez a tilalom a papokra, az újságírókra, a szállásadókra és minden ott tartózkodóra vonatkozik” – mondja el Vincent Floréani, a minisztérium helyettes szóvivője. A nagykövetségen regisztrált állampolgárokat SMS-ben szólítják fel, hogy menjenek át egy biztonságos övezetbe. Súlyos esetben a nagykövet vagy a miniszter közvetlenül is felhívhatja őket telefonon. „De természetesen nem kényszeríthetjük semmire az állampolgárokat. Jogi szempontból a felszólításunk semmit sem ér” – folytatja a szóvivő.

A misszionáriusok hivatásának sajátossága miatt az ő helyzetük nehezen hasonlítható a többi külföldön tartózkodóéhoz. Ők elsősorban a rendjükhöz vagy az otthoni egyházmegyéjükhöz tartoznak. „Szokva vagyunk a drámai helyzetekhez – mondja Laurent Tournier, az eudisták tartományfőnöke, a Francia Férfi és Női Szerzeteskonferencia (CORREF) szóvivője. – Minden missziós küldetés kockázatokkal jár, melyeket előzőleg alaposan megfontolunk. Egy ilyen küldetés általában két év előkészítő munkát igényel. Még ha nyugodt körülmények között indul is el a misszió, számolnunk kell azzal, hogy idővel a helyzet változhat.”

Nehézségek esetén a visszatérésről való döntés mindig a misszionáriusé, a gyakorlatban azonban nagyon kevesen határoznak így. „Azért megyünk el, hogy közösséget alapítsunk, ami legalább tízévi munkát igényel – folytatja P. Tournier. – Semmiképpen sem célunk öngyilkos helyzeteket teremteni, de az adott terület jellemzői a mi életünknek is részei. Egy misszionárius teljes mértékben a küldetésének szenteli önmagát, és nem epizódszerepet játszik.”

Szíriában vagy Irakban például a misszionáriusok jelenléte reményt és támogatást jelent az ott élő lakosság részére. Vagy beszélhetünk azokról a madagaszkári származású apácákról is, akik ragaszkodnak a Közép-Afrikai Köztársaság északi részén végzett küldetésükhöz. Ez nem jelenti azt, hogy a szerzetesek figyelmen kívül hagyják a nagykövetségek figyelmeztetéseit. Általában rendszeres kapcsolatot tartanak egymással, és a nagykövetségek tájékoztatják őket a felmerülő kockázatokról.

Ha pedig egy veszélyes zónából minden állampolgárt hazarendelnek, „mi is velük megyünk, hogy ne okozzunk kényelmetlenséget a francia hatóságoknak” – mondja P. Tournier. A 90-es években az algériai polgárháború során a tibhirine-i szerzetesek például maradtak, minden figyelmeztetés ellenére is, más közösségek viszont elmentek, mert úgy vélték, hogy jelenlétükkel a helyiek biztonságát is veszélyeztetik, akiket a fegyveresek esetleg épp a velük való kapcsolatuk miatt tekintenek ellenségnek.

Miért marad, aki marad?

A szíriai Homszban, ahol hónapok óta véres harcok dúlnak, Ziad Hilal atya szilárdan kitart küldetése mellett: „Amikor a helyzet romlani kezdett, a tartományi elöljáróm megkérdezte, mit szándékozom tenni. ’Én leszek az utolsó, aki bezárja az ajtaját’ – válaszoltam neki. Tiszteletben tartotta a döntésemet. Nem tudnék hűtlen lenni ahhoz a néphez, akik közé a küldetésem szólított” – nyilatkozta. A 40 éves jezsuita megtanult együtt élni a mindennapos veszéllyel: „A baj itt van körülöttünk, de tudom, hogy Isten nem hagy el bennünket. (...) Igen, tudom, hogy elrabolhatnak vagy meg is ölhetnek. De képtelen lennék sorsukra hagyni az itt élőket.”

November 15-én Kamerunban, rendfőnökük kérésére és a követség tanácsára, a Szentlélek Leányai Kongregáció három francia apácája végül is kénytelen volt elhagyni az általuk létrehozott két közösséget, nem messze attól a várostól, ahol Vandenbeusch atyát elrabolták. „Amikor misszióba indulunk, részeivé válunk egy másik országnak, egy másik népnek – mondja Thérèse Revault nővér, a Kongregáció egyik tagja. – Nekünk is osztoznunk kell a sorsukban.” A rendjük öt francia tagja él jelenleg is Kamerun északi részén. „Mindannyian jó barátaim – folytatja a nővér –, mégsem kérném őket arra, hogy térjenek haza. Egyikük, aki a nyáron hazalátogatott, olyan természetességgel ment vissza Kamerunba, mintha haza menne. Indulása előtt így szólt: „Addig maradok, amíg szükség van ott rám.”

Magyar Kurír
(já)