Évekkel ezelőtt politikusok jártak nálam egyik alkalommal. Bejelentkeztek illendően, és – nyilvánvalóan a választásokra készülve – bemutatkozó látogatást tettek. Sajnálatukról biztosítottak, amiért az Egyháznak ilyen kevés jóakarója van a politikában. És ígérték, ha parlamentbe jutnak – messzemenően támogatják az Egyház érdekeit. Beszélgettünk erről még egy sort, majd elköszöntek. 

Azóta legalább háromszor költöztem. Költözés alatt a könyvek sokszor megfordulnak a kezek között. Pakolásuk közben az ember elméláz egyiknél-másiknál. Így botlottam bele egy szociológiai felmérésbe, amit a püspöki kar médiabizottsága készített már vagy húsz éve, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja és a Szonda Ipsos felmérései alapján, a könyv címe: Az egyház mozgástereiről a mai Magyarországon. Szociológiai felmérés és elemző tanulmányok szólnak arról, hogy az Egyház társadalmi szerepe milyen csekély. Arról, hogy az Egyház csendes próbálkozásait hangos elutasítások veszik körül. Hogy a közéletben nem igazán meghatározó tényező az Egyház. Ezt többek között arra vezeti vissza, hogy az Egyház tagjai, akik elkötelezték magukat az Egyház tanítása iránt, a társadalom alsó rétegeiből tevődnek ki. Magyarán, a vallásos emberek társadalmi súlyuknál fogva elmaradnak a nem vallásosaktól. Ez pedig az Egyház megújulási törekvéseinek egyik legerősebb gátja.

Ha ezt a szakmai elemzést lefordítjuk a ma felolvasott evangélium nyelvére, akkor szembe találjuk magunkat azzal az állítással, hogy az Egyház megújulásának gátjai azok, akiket Jézus boldognak nevez, azok, akikre Egyházat épített. Úgy is mondhatnám: mi magunk vagyunk a megújulás akadályai, mert nem vagyunk elég gazdagok, nem vagyunk befolyásos emberek, nem vagyunk országos jelentőségű politikusok. Csendben jegyzem meg, ha azok lennénk, nem az Egyház lenne-e az első, amelynek hátat fordítanánk? Igen - idézzük csak fel újra Jézus szavait: Boldogok vagytok ti szegények, ... ti, akik most éheztek, ... ti, akik most sírtok ... Olykor lázadunk ez ellen a boldogság ellen. Uram, hogy mondhatod boldognak a szegényt, az éhezőt, azt, aki sír? És közben tudjuk, sokan vannak, akik nem szegények sem lélekben – sem sehogy nem éheznek, nem szelídek, nem irgalmasok, nem tisztaszívűek, nem üldözöttek, nincsenek is megrágalmazva – mégsem boldogok!

Jézusnak ez a programbeszéde. Nem hiszem, hogy bármelyik választást is megnyerhetné ezzel. Biztosan nem állítana maga mellé tömegeket. Viszont azt is láttuk a történelemben, hogyan pártolnak el a tömegek azoktól, akik földi paradicsomot ígértek, csak hogy bizalmukat megnyerjék. Jézus nem közhelyeket mond az embereknek. Keményen beszél, olyanokat, ami miatt sokan ott is hagyják őt. Mégis ő pontosan tudja, mit tesz velünk. Olyat mond, amilyet még nem mondtak: boldognak mondja a szerencsétlent. És aki ezek után is vele marad, az valószínűleg boldog is lesz: és nem csak azért, mert nem ijedt meg a saját árnyékától. Olyan, aki nem ebbe a világba helyezte bizalmát, hanem Istenbe. Vajon köztünk hányan vannak boldogok? És hányan énekelhetik együtt Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dalát, még mielőtt igaz lenne az utolsó mondat: „Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.”

Fotó: Pixabay

Magyar Kurír