Nagyböjt 2. vasárnapja – Gondolatok az olvasmányokhoz (Ter 22,1–2. 9a. 10–13. 15–18; Róm 8,31b–34; Mk 9,2–10)

A mai evangélium úgy kezdődik, mintha Jézus valami kellemes kirándulásra hívná meg három legkedvesebb tanítványát. A hegyre fölérve azonban nem az eléjük táruló földi táj szépségében gyönyörködnek – Jézus a mennyei dicsőség kilátását, istenségének ragyogását tárja föl előttük. A látomás elmúltával azonban, a hegyről lejövet megmondja nekik, hogy mindez majd csak halála után, a feltámadásában következik be. Márk evangéliumában Jézus háromszor jövendöli meg közelgő szenvedését és halálát. Az apostolok azonban értetlenül hallgatják: miért nem folytatja tovább mindenkit meghódító diadalmenetét, beteljesítve már itt a földön az általa hirdetett Isten Országát? Miért „szolgáltatja ki magát” az emberi gonoszságnak? Ha valóban Isten Fia, akkor miért nem óvja meg őt a Mindenható?

Az ószövetségi olvasmány egy másik hegyre vezet föl bennünket. A Színeváltozás hegyét Isten dicsősége ragyogja be, ezt a hegyet a közelgő halál sötétje borítja el. Ábrahám életének legfájdalmasabb döntésére kényszerül. Isten szavára kész feláldozni fiát, Izsákot, aki az ígéret gyermekeként, Isten kegyelméből született. Sokan föltették már a kínzó kérdést s fölteszik ma is: hogyan lehet ennyire kegyetlen az Úr, hogyan kívánhat ekkora áldozatot egy embertől? Mások Ábrahámot vádolják: annyira vakbuzgó fanatikus volt, hogy még saját fiát is képes lett volna megölni? Vagy éppen Izsákot vonják kérdőre: miért nem szállt szembe apjával, hogy meggátolja tettének végrehajtásában?

A kérdések mindkét „hegyi út” nyomán hasonlóak. A választ majd csak Jézus feltámadása adja meg, amikor fény derül Isten mindent felülmúló irgalmasságára. A mennyei Atya „kiszolgáltatja” egyszülött Fiát, és engedi, hogy keresztre feszítsék. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”. A szentlecke Isten minden emberi léptéket felülmúló szeretetéről vall: „Aki nem kímélte saját Fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”

Mégis tovább kell kérdeznünk, különösen ma, amikor egyre félelmesebb méreteket ölt és egyre gonoszabbá válik az erőszak és a kegyetlenség a világon. Hol marad az isteni igazságosság? Büntető intézkedésekkel miért nem lépett már réges-rég közbe a Mindenható? Ha az ember a történelme kezdetétől szembefordult Istennel, elutasította az Ő szeretetét, miért nem hagyta a sorsára? Isten válasza megrendítő: igazságossága az irgalmasságában válik teljessé.

Ezt talán az olykor hisztiző, dacoskodó, engedetlen kicsinyeikkel küszködő, őket mégis mindenáron szerető szülők értik meg legkönnyebben – a Biblia nem véletlenül hasonlítja Isten szeretetét az édesapáéhoz, édesanyáéhoz. Isten, az élet és a halál Ura irgalmasságában úgy szabadít ki a bűnből és a halálból, hogy Fia szabadon magára veszi mindenki bűnét, ő maga lesz bűnné az emberért. Az emberi gonoszságot isteni szeretetével, az ember halálát saját halálával győzi le, s feltámadásával válik az új, immár isteni élet kezdetévé. Magára vállalja a bűn életet pusztító hatását, hogy újra nekünk ajándékozza az életet.

A Színeváltozás és a Golgota hegyéről mindnyájan bepillanthatunk Isten szeretetének titkába. Isten nem önmagában nyugvó, magával megelégedő tökéletes szeretet, elérhetetlenül távol az emberi történelem viszontagságaitól. Aki megteremtette a világot, belép a történelmünkbe, hogy szentháromságos szeretetük isteni izzásában az emberiséget befogadják isteni közösségükbe, Jézus feláldozása árán is. Kettejük áldozata ez: az Atyáé és a Fiúé a Szentlélekben. Ekkora áldozatra csak végtelen, isteni szeretetük képes. Isten nemcsak velünk lévő Isten, Emmánuel, hanem véglegesen az Értünk Való, az egészen nekünk ajándékozott Krisztus, aki így a bűn minden nyomorúsága ellenére megvált és magához emel minket.

Lukács László SchP/Magyar Kurír